25. rész

Luke szemszöge
Sok mesélni valóm van. Kezdjük onnan, hogy vissza értünk a kórterembe. Mindenki boldog volt, pár héttel később leálltak a kemóval, és Naomit haza engedték. Onnantól minden ment úgy, mint a kórház előtt. Igaz Naominak még havi kontrollokra be kellett járnia, de az nem volt vészes. Az állapota majdnem egy évig nem romlott, aztán valami történt, mintha a szervezete feladta volna, így ismét elkezdték a kezeléseket. Természetesen arról is mondok pár szót, hogy velünk mi is lett, végül is mindenki erre kíváncsi. Mindig ott voltam mellette, és soha nem hagytam cserben. Rengeteget voltunk együtt, és szerelmünk egyre jobban kiteljesedett. A mai napig rettentően szeretem, emlékszem a fiatal szerelmünkre, azokra lopott csókokra, a kósza érintésekre, amiket egy idő után felváltottak a vad szenvedélyes csókok. Már egy éve jártunk, mikor az évfordulónk estéjén elmentünk egy csodás étterembe. Tisztán emlékszem rá, hogy egy csodaszép égkék kisestélyit viselt, minden egyes alkalommal a lehető legcsinosabb volt, mindig tudta, hogy az adott alkalomhoz mit vegyen fel. Azon az estén megkértem a kezét, amíg még megtehettem, ő pedig elsírta magát, és igent mondott, majd 2 hónap múlva egybe keltünk, ahol a szűk családi kör volt ott, és persze a közeli barátok. A tanúja Hope volt, a koszorús lány pedig Mia, aki Calum jegyese, Naominak pedig a legjobb barátnője. Az esküvő gyönyörű volt, Naomi egy csodaszép mell alatt húzott ruhában volt, ami utána gyönyörűen hullott végig mellette. Időnként mindig volt egy olyan hold pont amin át kellett esnünk, ami szörnyű volt, de aztán ismét vissza térhettünk saját életünkbe. A kezelések soha se használtak sokat, de nem adhattuk fel, az egész család együtt harcolt.  Már nem adtak neki sok időt, így minden apró pillanatot ki akartuk használni. Aztán jött a nagy hír miszerint terhes lett, szerencsére én voltam az apa, na jó tudjátok, hogy csak vicceltem. Tehát terhes lett, általában ez a világ legboldogabb híre, de itt nem így volt, mivel teherbe esett semmilyen kezelést sem tudtak alkalmazni, a baba érdekében. Mindeközben nem csak nálunk zajlottak az események. Calum megkérte Mia kezét, Michael pedig Hope-val kezdett járni. Azért fura hogy Mickey-t és Hope-ot együtt láttuk, igaz mindenki tudta, hogy ők egymásnak lettek teremtve, csak azt nem gondoltuk, hogy egymásra is fognak találni. Emlékszem mikor még megismerkedtek alig szóltak egymáshoz, mi noszogattuk őket, hogy beszélgessenek egy picit, pontosabban Mia magukra hagyta őket, így valamennyit kénytelenek voltak beszélni. Mia egy csodálatos lány, én később ismertem meg őt, mert elméletileg Calnak valami régi ismerőse volt, és eleinte csak meglátogatta Naomit, aztán egyre többet láttuk otthon, majd a tetőtéri lakásba költöztek Callal, és most jegyesek. Így még jobban nyomást tudtak gyakorolni a baba megtartásával kapcsolatban. Tehát rengeteget utána olvastam, hogy ez biztosan jó ötlet-e, hogy gyermeket vállalunk hiszen Naomi rákos beteg, és sajnos sokan úgy vélekednek, hogy az újszülött kisgyerek örökölheti a daganatos megbetegedést. Mint mindig ebből is csak vita lett, a család teljesen megoszlott, valaki támogatta, valaki pedig ellenezte, de végül a baba kihordásánál maradtunk. Meglepő módon a daganat kisebb lett, így a terhesség gond nélkül zajlott le. Ezzel ismét jobbra fordult minden, én ekkorra már elvégeztem a jogi főiskolát, és szereztem egy jól fizető állást. Majd 9 hónappal később megszületett az ifjabbik Jack Hemmings, a mi kis fiúnknak pedig Cal lett a keresztapja Mia pedig a keresztanyja. Minden szuperül alakult, ekkor már 3 éve volt beteg, és tényleg rossz volt az állapota, tudom sokszor mondtam azt hogy rossz bőrben volt, de ez most tényleg így volt. És elérkeztünk arra a pontra, hogy egy újabb csöppséggel bővült a családunk. Naomi ismét teherbe esett, de most egy pici lánykával. A mi pici szemünk fénye a kis Luna Naomi Hemmings is megszületett.  A második nevét édesanyja után kapta, aki nem sokkal a szülés után meghalt. – meséltem az idegen hölgynek, s közben legördült egy apró könnycsepp arcomon.
- Nagyon szerette a feleségét igaz? – kérdezte Mrs. Oldryn.
- El sem lehet mondani mennyire szerettem őt. Az első pillanattól kezdve, amikor a konyhájukban ült egy melltartóban és egy rövidnadrágban, mi pedig csak rárontottunk reggelizés közben. A legjobban mégis azt sajnálom, hogy nem mondtam el neki hamarabb, hogy mennyire szeretem. Ha most vissza mehetnék az időben, akkor az lenne minden vágyam, hogy a hülye makacsságomat félre tenném, és mindent megadnék neki.
- És a gyerekek, mennyi idősek? – kérdezi kíváncsian, s közben egy széles mosolyra húzódik szájára.
- A pici Luna már 6 éves, Jack pedig most fogja tölteni a 8-at. Nagyon aranyosak, és sokat kérdezgetnek az anyukájukról is, de még nem tudják pontosan, hogy mi történt vele. A képeket látták már róla, de nem hiszem, hogy értenék m történt.
- Vigyázzon rájuk, és ne bánkódjon a szerelme miatt, hisz mindig itt van magával, és mikor majd nem számít rá, újra együtt lesznek. – A hölgyre mosolyogtam, majd elindultam értük az iskola bejárata felé. Boldogan mentem be értük, tudva, hogy legalább ők egészségesek. Hiába alakult minden szörnyűen én boldog vagyok a családommal, mert tudom, hogy ők is boldogok velem.

The End

24. rész

- Hallottad miért vagyok még itt ugye?- kérdezi tőle ledermedve, remélte, hogy Luke elmondta a többieknek, a bent léte okát.
- Nem. Gondolom megfigyelésből. Luke  csak annyit mondott, hogy megcsinálnak pár rutin vizsgálatot. – Naomi azonnal Luke-ra pillantott, és gyilkos pillantásával, vagy 5-ször kinyírta a fiút. – Ugye nincs semmi baj? – hangjában a szín tiszta aggodalom hallatszódik, ekkor Naomi könnyei ismét útnak erednek. Minden egyes könnycsepp nyomot hagyva maga után, minden egyes elhullajtott csepp beleég arcába, mintha ezek lennének utolsó pillanatai. Azonban egy egyszerű mozdulattal eltünteti őket, és végigsimít arcán mintha soha nem is lettek volna ott.
- Az orvos szerint nagy esély van arra, hogy hasnyálmirigy rákom van. – mondta ki minél gyorsabban, hogy még csak bele gondolnia se kelljen. Szüntelenül kezdtek folyni könnyei, Calum átöleli, így testvére karjaiban sírt tovább.
- Nyugi kicsi lány nem lesz semmi baj. – nyugtatta szeretett húgát, de ő is tudta, hogy itt semmi sem lesz rendben. Calum tudta milyen végzetes tud lenni egy rákos megbetegedés, és tudja, hogy ha nem lesznek elég erősek, akkor Naomi nem fogja túlélni, ami végzetes lenne mindenki számára. Meghitt pillanatuknak az orvos vetett véget.
- Jó estét fiatalok, sajnos megvannak az eredmények,és nem tudok semmi jó hírrel szolgálni. Ahogy önök is tudják felmerült a hasnyálmirigyrák gyanúja, ami be is igazolódott, de ez még nem minden, sajnos elég előrehaladott stádiumban van a rák, és egy kisebb áttétet találtunk a májban. – mondta ki az orvos, mire mindenkiben megfagyott a vér. Senki se akart hinni az orvosnak, mintha ez csak egy hiba lenne, mintha csak összecseréltek volna pár papírt, pedig mindenki tudta, hogy ez nem így van. Innentől kezdve csak a szerencsében tudtak bízni, hogy Naomi túlélje.
- Mennyi esélye van a túlélésre?- kérdezte meg Cal, miután tudatosult benne, hogy elveszítheti egyetlen testvérét, akit mindennél jobban szeret.
- Nem sok, először megpróbálkozunk egy kemoterápiás kezeléssel, hátha kisebb lesz a tumor, de közben gyógyszert is kell szednie. Ha ez nem válik be akkor sugárkezeléssel is próbálkozunk. Ígérem mindent megteszünk, hogy a hölgy túlélje, de nem sok esély van rá. Sajnos műtéti beavatkozással nem megyünk sokra, mert maga a tumor már összekapcsolódott a környezetével, viszont az epét és a vékonybelet pedig nem zárja el. Valószínűleg erős fájdalmai lesznek a hátában, mivel a rák oda vezeti ki a fájdalmat. – tájékoztatta őket az orvos, és már indult is volna ki, de előtte még Naomi feltette azt a bizonyos kérdést.
- Mennyi időm van hátra?- tette fel félve a kérdést. Ő semmit nem tudott a betegségéről, eddig valahogy nem vonzotta, hogy halálos betegségekről olvasson, de most kifejezetten hasznos lett volna számára ez a tudás.
- Maximum egy évre tippelek a mostani helyzetből ítélve, de ha a kezelésektől csökken a daganat, akkor akár túl is élheti. – mosolygott rá az orvos, hátha egy kicsit megnyugtatja a fiatal lányt, de nem érezte, hogy bármi is segítene rajta. Általában a rákos betegségek idős emberek szervezetében lesznek jelen nem egy 18 éves fiatal lányéban, de úgy látszik a rák nem válogat. Eddig nem is érezte ennek a nyomását, most mégis majd megőrül a tudattól, hogy a 20. életévét már nem éli meg. Rettentően nehezen tudja ezt sok új és rémisztő információt feldolgozni, jelenleg nem tudja hova tenni, nem tud vele mit kezdeni, még nincs felkészülve a halálra. Mégis miért pont neki juthatott ez a sors, hogy így elintézte magát.
- Mindjárt jövök. – mondta halk elhalt hangon Naomi, és kisétált a kórteremből, le egészen a kórház bejáratáig. Meglátott egy hozzá közel eső padot, és elindult irányába. Tudja, hogy nem lesz helyes a következőt tette, de most erre van szüksége. Kivesz zsebéből egy szál cigarettát, és meggyújtja a halált hozó eszközt, végül is minek foglalkozzon az egészségével hiszen az orvos megmondta, hogy nem fogja túlélni, ha fejre áll, akkor is meg fog halni. Nem sokkal később egy csapatot hall közeledni felé.
- Nyugi mi veled vagyunk, de meg kell értened, hogy most semmi olyat nem csinálhatsz, ami ártana az egészségednek. – guggolt le eléje Mickey, és kezébe vette kezeit. Végig simított rajtuk és egy apró puszit hintett rá. – Tudjuk ez rossz, de ha meg se próbálod az még rosszabb. – folytatta monológját Mickey, de nem tudta befejezni, mert két apró kar a nyaka köré fonódott.
- Úgy fogtok hiányozni! – szipogott egyet, de most nem sírta el magát, most erőt vett magán. – El sem tudjátok képzelni mennyire ijesztő ez az egész, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiderül, hogy rákos vagyok.
- Hidd el kicsi lány el tudjuk képzelni, nekünk is nehéz elveszíteni egy közeli szerettet. – motyogta Mickey még mindig ölelve Naomit. Hirtelen feláll és a kezében tartva a lányt indul fel a kórházba.
- Mickey letehetsz, nem a lábam tört el, hanem van egy kibebaszott tumor a gyomromba. – mondta ki nevetve Naomi, és egy pillanatra sikerült elfelejtenie a rá váró hónapokig tartó  szenvedést.
- Felesleges letennem tégedet, úgyse tudod hova kell menni. Hiszen te lementél elszívni egy szál friss levegőt, amíg mi átvittük a behozott ruháidat az új szobádba, ami hatalmas, így itt tudunk maradni veled éjszaka, persze csak kettesével, és a legjobb, hogy nincs szobatársad, és nem is lesz. – nyújtotta el az és-t, mire Naomi csak szorosan átölelte nyakát és egy „köszönöm” féleséget suttogott nyakába.

Naomi szemszöge

Egy hónappal később

Amióta benn vagyok, azóta semmi nem változott, azon kívül, hogy kihullott az összes hajam. Az állapotom nem javult, de nem is romlott, viszont az arcom beesett a fogyástól, a sok hányástól pedig kipöttyösödött az arcom. Rettenetes ez az egész, anya sincs itt velem, mert nem hagyhatja ott a munkahelyét, a fiúk pedig külön kérelmezték, hogy ne vigyenek át másik kórházba. Ha már a fiúknál tartunk, mindennek utána néztek, minden káros dologtól megvontak engem, letiltottak a dohányzásról, és rengeteg zöldséget, és gyümölcsöt vesznek nekem. A turnét lemondták hiába mondtam, hogy számukra ez egy nagy lehetőség, ők ezzel nem értettek egyet, így inkább szerveztek egy turnét az államokban, ezáltal minden nap ha csak egy kicsit is, de itt vannak és figyelnek rám. Néha egy kicsit felkelek az ágyból, és kimegyek a folyosóra sétálni, elmegyek a kórház rejtett szegleteibe, és az emberek látnak, rám néznek, és tudják honnan jöttem, a kopasz fejem a beesett arcom mindent elmond. Elmondja, hogy már  nincsen sok hátra és ez piszok nehéz. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen is pontosan azt érezni, hogy a halál minden nap meglátogat, és rád mosolyog tudatva, hogy meg fogsz halni. Nincs más választásom, csak ülök, és várom, hogy történjen valami hogy bekövetkezzen az a bizonyos csoda, ami megváltoztat mindent, és megmutatja, hogy ez még nem a vég. Mély elmélkedésemet az ajtó halk nyílása zavarta meg. Akik ilyen halkan jönnek be azok csak is a fiúk lehetnek. Eleinte a recepción kérdezték,meg hogy itt vagyok-e, de 1 hónap után már megszokott volt, hogy minden nap jönnek, így csak halkan benyitottak, ha alszok véletlenül se keltsenek fel. Az ajtó felé fordultam, de csak egy ember lépett be rajta Luke.
- Szia. – álltam fel az ágyról. – Hiányoztok nagyon. – öleltem át, fejemet a mellkasába süllyesztve.
- Szia. – suttogta halkan. Mióta benn vagyok, szinte megszakadt köztünk a kapcsolat, nem beszélgetünk sokat, és nem nevetünk, csak ülünk néha elejtve egy pár mondatot. Luke viseli a legrosszabban a bent létemet. Ez kicsit ironikus, hiszen mégis csak én vagyok a beteg, de ez nem jelent problémát. Luke mindenben segít, és rettentően hálás vagyok neki, de van egy olyan érzésem, hogy ő már megásta a koporsómat.
- Sétálunk?- vettem én is halkra a hangom, látva, hogy ma sincs beszélgetős kedvében.
- Persze. – Luke elővett a zsebéből egy kendőt, ami sötét kék színben pompázott, rajta apró betűkkel a kedvenc dolgaim voltak rápingálva, és körülöttük egy csomó apró virág volt. Első pillantásra beleszerettem, hiába voltam tisztában azzal, hogy a kendőt milyen használatra hozta nem a rossz érzés fogott el. Hirtelen legördült egy könnycsepp arcomon, és újra éreztem azt az erős köteléket közöttünk. – Tudom utálni fogsz amiért ilyen ajándékot csináltattam, de muszáj volt.
- Imádom. – másztam oda hozzá az ágyon, hogy át tudjam ölelni, de most nyaka köré fontam a kezemet, és egy apró puszit leheltem arcára. – Ne temess el, hiszen még itt vagyok, és élek. – suttogtam remegő hangon, a sírás már fojtogatott, de nem érdekelt. – Rettentően hiányzik a régi Luke, aki az erőt tartotta bennem, és mindig mosolygásra késztetett jelenléte. – sírtam végül el magam. Persze ő meg sem szólalt, csak megsimogatta hátamat, percekkel később ő vetett véget ölelésünknek, és egy torok köszörülés után végre megszólalt.
- Csak öltözz utcai ruhába oké?- rápillantottam, és eleget tettem kérésének. Természetesen eléggé sokáig tartott míg átöltöztem, így Luke a segítségemre sietett. Miután készségesen „felöltöztetett” a kezébe vette a fejkendőt, összehajtotta, és mögém lépett. Fejem fölé hajolt, és egy lágy puszit hintett rá, majd lassú és óvatos mozdulattal a fejemre rakta az anyagot. A tükörben végignézett rajtam, és egy apró mosoly bújt meg arcán, ami hirtelenjében végig futott rajtam is, így egy széles vigyorral az arcomon tekintettem rá. A kendőt tarkómnál megkötötte, és hagyta, hogy a maradék anyag hátul lelógjon. Szembe fordultam vele, és mosolyogva kézen fogtam, így indultunk utunkra.
- Luke, mégis meddig kell még sétálni?- kérdeztem, gyorsan kapkodva a levegőt, ami neki is feltűnt, így hirtelen előttem termett.
- Atya ég jól vagy?- kérdezi aggódva, amin elmosolyodok. Luke arcára az értetlenség ül ki, így mosolyom szélesebb lett, mint valaha. - Nyugi nincs semmi bajom, csak elfáradtam. – nevettem tovább, és elindultam a legközelebbi pad felé. Luke követett, és leült mellém a padra, mint mindig egy kicsit most is távolságtartó.
- Miért csinálod ezt velem?- kérdeztem nyugodt hangon.
- Mégis mit. – jött a válasz a mellettem lévő fiútól.
- Miért nem bírod elviselni azt, hogy beteg vagyok? Miért nem tudsz úgy tekinteni rám, mint Mickey vagy Ash? Neked miért kell minden egyes mozdulatoddal tudatnod, hogy meg fogok halni? Nem is adsz esélyt arra, hogy túléljem, fogadni mernék rá, hogy te vagy az egyedüli, aki a temetésemet tervezi, aki csak azért jön be hozzám, hogy ne tűnjön bunkónak. Te vagy az egyetlen olyan ember, aki úgy viselkedik mellettem, mintha fertőző lennék. – törtem ki mint egy vulkán, még saját magamat sem értem, de ez már régóta nyomta a lelkemet. A megkönnyebbüléstől ismét rám tört a zokogás, és amíg Luke a távolba meredve nézett, én a lefolyó könnyeimmel a válaszára vártam. – Legalább néznél a szemembe, ha hozzád beszélek. Nem értelek, én vagyok halálra ítélve, mégis te leszel depressziós, vagy mi a tököm? Csak egy rohadt napra akarlak visszakapni érted, látni akarom a szemedben megcsillanó örömöt mikor meglátsz. Szeretném látni azt az aranyos mosolyt, amit annyira szeretek, én csak szeretnélek újra látni. – zokogtam tovább, felhúzva lábaimat a padra, és átölelve azokat. Sok idő telhetett el így, mire abbahagytam a sírást, tekintetem minden alkalommal Luke-on állapodott meg, persze ez neki is feltűnt, hisz a szeme sarkából rám-rám pillantott.
- Tudod azt sem tudom, hogyan kezdjem, én csak...- hangjára automatikusan felpillantottam, ő vett egy mély levegőt, és úgy folytatta tovább. – Senki se viseli jól, otthon állandóan a veszekedések mennek, mindenki fáradt és kétségbe van esve. Egyikőnk sincs felkészülve arra, hogy elveszítsen téged. Tisztában vagy vele, hogy rettentően szeret mindenki, ahányan vagyunk annyiféle képpen. Mind a négyen máshogy dolgozzuk ezt fel, de ahogyan neked nehéz, annyira nekünk is. – miközben beszélt a szívverésem felgyorsult, a kérdésre még mindig nem adta meg a választ, de már ez is több volt a semminél. – Ahogy mondtam mindenki máshogy dolgozza ezt fel, és a többieknek is ugyan úgy fáj, mint nekem, csak én nem rejtem véka alá az érzéseimet. Ahogy te azt mondod, hogy számunkra felfoghatatlan érzés a haldoklás, úgy számodra is felfoghatatlan ez az érzés. Kegyetlen érzés végig nézni azt ahogy egyre gyengébb vagy, még rád nézni is szörnyű. Egyfolytában keresem benned a régi éned, de olyan mintha meghalt volna, keresem azt a bohókás lányt aki szarik a világra, keresem benned azt a lányt akibe 1 éve beleszerettem, keresem a szerelmemet aki készül feladni az életét csak azért mert nehéz. Viszont ez a lány, aki előttem ül teljesen más ember. Feje tetején egy fiatal fiútól kapott fejkendőt hord eltakarva a kopasz fejét, annak ellenére, hogy soha nem érdekelte más véleménye. Sajnos előttem nem az a Naomi ül, aki egykor erős és magabiztos volt, magam előtt csak egy olyan lányt látok, aki nem akar küzdeni az életéért, aki beletörődött sorsába, ezzel megpecsételve mindenki életét. – Luke abbahagyta monológját. Lassan rám vezette tekintetét, azonban most nem sírtam, hallottam amit mondott, és tudtam, hogy igaza van. Kicsit húzva az agyát felálltam a padról, és a pad háttámlájában kapaszkodtam meg. Luke minden mozdulatomat árgus szemekkel követte, miután látta, hogy „rosszul vagyok” felállt és megállt előttem. Pár méterrel távolabb állt tőlem, így csak aggódó pillantásokkal illetett meg. Felém lépett megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Luke szemei egyfolytában a szám és a szemeim között cikáztak, várva arra, hogy szabad utat adjak neki. Én ugyan így egyszer gyönyörű szemeiben vesztem el, vagy telt ajkait néztem, ahogyan azt a nyavalyás piercinget harapdálja. Szájáról tekintetem ismét gyönyörű kék szemeire tévedtek, szemem sarkából megpillantottam száján megbújó huncut mosolyát, mire derekamnál átkarolva magához húzott, és szenvedélyes csókban forrtunk össze. Csókja eleinte lágy volt és törődő, de nagyon hamar engedve a csábításnak vad és szenvedélyessé vált. Luke combjaimnál fogva megemelt, így derekánál átkaroltam lábaimat, megszüntetve még a levegőt is közöttünk.
 - Annyira hiányoztál már. – suttogtam neki, úgy hogy egy percre sem engedtem el.
- El sem tudod képzelni mennyire szeretlek. – kontrázott rá előző mondatomra, mire ismét megszólaltam.
- Ha csak fele annyira szeretsz engem, mint én téged, akkor már belehaltál volna a hiányomba. – reagáltam előző megszólalására, most már teli vigyorral a képemen.
- Te is tudod, hogy ilyen téren verhetetlen vagyok. – támasztotta homlokát homlokomnak, mire lábammal elengedtem derekát, így lejjebb kellett hajolnia. Szólásra nyitottam számat, hogy ezt a csatát bizony én nyerem meg, de Luke ezt nem engedte, így mielőtt megszólalhattam volna megcsókolt. Én lábujjhegyre álltam, ő pedig közelebb hajolt hozzám, ezt az „idilli” pillanatunkat egy közelben ülő hajléktalan zavarta meg egy ’ Menjetek szobára’ ordibálással, persze erre az összes ember felfigyelt, így mi kézen fogva és lehajtott fejjel hagytuk el a park területét.

23.rész

- A legjobban a gyerekes vitatkozásunkra emlékszem. – dőlt Naomi oldalra Luke mellkasának. Lehunyta szemét, és visszagondolt a sok Luke-val töltött időn, akaratlanul is egy széles mosoly húzódott ajkaira. Luke nem mondott semmit, csak gyönyörködött az ölében alvó lányban.  Lassan lejjebb csúszott az ágyon, és betakarta az így már mellkasán elszenderedett Naomit. Luke egy tapodtat sem mozdult Naomi mellől, egész éjszaka csak ott feküdtek egymás karjaiban. Hamar reggel lett, Naomi pedig már Luke mellkasán ébredt fel. Csak nézte őt, és a már-már kócos szőke tincseit. Közhelyes ez a dolog, de ő tényleg nem értette, hogy Luke, hogyan tarthat ki eddig mellette, ennyi goromba szó után, és ennyi vitatkozás után.
- Mióta nézel?– kérdezi Luke, s megdörzsöli szemeit.
- Ki én? – kérdez vissza Naomi. – Nem is néztelek. – mondja nevetve, de semmit nem ér el vele, tisztában van vele, hogy Luke nem hiszi el neki.
- Legalább ne tagadd le. – száll be a vitatkozásba Luke is. Igaz sose alkottak együtt egy jó párost, de ez soha nem zavarta őket. Idővel szemet hunytak egymás hülyeségei felett, és élték tovább a saját életüket, azonban mindig volt valami, ami megakadályozta boldogságukat. Általában ez a valami saját maguk voltak, de ezt nem vették észre, nem tűnt fel nekik, hogy önmaguk miatt nem tudják beteljesíteni szerelmüket. Lehet, hogy soha nem lesznek együtt, az is lehet, hogy soha nem fognak túl jutni ezen a „se veled se nélküled” kapcsolaton. Lehet, hogy nem lenne nekik rossz egymás mellet, de azt mindenki tudja, hogy ez egyiküknek sem tesz jót. Talán ha történne valami végzetes fordulat, ami megpecsételi sorsukat, vagy csak egyikük sorsát az megváltoztatna mindent. Az is elképzelhető, hogy nem foglalkoznának a történtekkel, csak tovább lépnének, de amíg nem történik semmi, addig nem tudnak megállapodni egymás mellett, valahogy mind a ketten túl hirtelenek, és túl erős személyiségek, így nem tudnak egymás mellett fejlődni, csak megálltak, és nem haladnak tovább, de egy végzetes hiba mindent tönkre tehet. A csöndet ami beállt közéjük, csupán az ajtó nyitódása zavarta meg, amin nem más, mint Naomi orvosa jött be.
- Jó reggelt, hogy aludtak ha szabad kérdeznem? – tette fel kérdését az orvos, de nem nézett fel papírjai közül.
- Köszönjük egész jól! - válaszolta Naomi mosolyogva. A doktor úr próbálta viszonozni a lány mosolyát, de látszólag nem tűnt olyan boldognak, mint Naomi.
- Feltennék néhány kérdést a kisasszonynak. – jelentette ki ridegen Dr. Howard. Látszott a fiatalok szemében az ijedtség, ami nem volt hiába. – A családban volt valakinek rákos megbetegedése? – itt már mindegyikük tudta, hogy miről van pontosan szó, de még reménykedtek, hátha csak figyelmeztetés képpen kérdezi.
- A nagymamámnak volt, de ez miért ilyen fontos? – kérdez vissza a lány, hátha kap valami instrukciót az orvostól. Érezte Naomi, hogy valami nincsen rendben, de bele se akart gondolni, hogy valami rossz dolog van a történetben.
- A vizsgálatok eredménye elég rossz lett, még nem vagyunk teljesen biztosak benne, de erős a gyanúja a hasnyálmirigy ráknak. Ezzel még nem is lenne akkora probléma, ha más fajta rák lenne, de a hasnyálmirigyrákot nehéz gyógyítani, és az esetek nagy részében már későn vesszük észre, így gyakran áttét képződik. – mondta el egy szuszra Dr. Howard. Luke fel sem fogta, hogy mi történt körülötte, Naomiban lejátszódott minden. Az összes kezelés eszébe jutott ami a rákkal kapcsolatos, a kemoterápia, a sugár kezelések, tudja, hogy túl fogja élni, de ez közel sem lesz olyan egyszerű, mint azt gondolja.
- De mégis, hogy lehetséges ez? – kérdezi a lány. Mintha kételkedne az egészben, nem gondolja, hogy pont ő lenne rákos beteg, ez hülyeség, miért pont őt támadná meg.
- Ismétlem, ez még nem biztos, de fenn áll a gyanúja. Ahhoz, hogy biztosak legyünk benne, rengeteg vizsgálatot el kell végeznünk, ami elég hosszadalmas eljárás, így ha kérhetem, akkor jöjjön velem, hogy minél hamarabb rálátásunk legyen a betegségre. – közölte az orvos, így Naominak nem volt más választása. Felkelt az ágyról, belebújt papucsába, és elindult az orvossal, az oldalán Luke-val.
- A barátom velem jöhetne? – kérdezi halkan, hátha az orvosnak megesik rajta a szíve, és nem veszi rossz néven a fiú társaságát.
- Ezt nem lehetne, de mivel semmilyen hozzátartozója nincs a kórház területén, így az úr velünk tarthat. – válaszolta Dr. Howard, és egy lágy mosolyt kíséretében a két fiatalra pillantott.
- Milyen vizsgálatokat kell elvégezni? – kérdezi Naomi kíváncsian. Nem igazán tudja, hogy min kell keresztül mennie, de abban biztos, hogy mindent megtesz a gyógyulás érdekében.
- Pár laborvizsgálaton, ami vizelet, vér és székletmintát tartalmaz, valamint egy CT vizsgálatot. Ha ezek kimutatják a rákot, akkor elkezdjük a kezeléseket, viszont ha nem ad pontos képet, akkor megyünk tovább egy endoszkópos vizsgálattal, melynek során szövetmintát veszünk a hasnyálmirigyből. – a szavak hallatán mindketten elképedtek, egyikük sem gondolta volna, hogy egy rákos megbetegedés kimutatásához ennyi fajta vizsgálat szükséges.
- De miért kell ennyi vizsgálat, hiszen az orvos tudomány eléggé fejlett nem? – kérdezi kicsit felháborodva. Eléggé lekötötte a tény, hogy az elkövetkezendő hónapokban, nem fogja látni a szeretteit, és kihullik a kezelésektől az összes haja. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor a túlélés esélyei sem lehetnek olyan meggyőzőek, hiszen ez mégis csak egy daganatos megbetegedés.
- Tudja a hasnyálmirigynek az elhelyezkedése végett, elég nehezen lehet megvizsgálni, és a vizsgálatok többségében, nem kapunk pontos információt a megbetegedésről, hogy egyáltalán tényleg rákos-e, vagy csak vak lárma. – Erre természetesen nem mondtak semmit, csak reménykedtek benne, hogy csak egy rossz álom, hogy nem lesz semmi probléma, és szépen haza mehetnek. – Meg is érkeztünk, jöjjenek be. – invitálta be őket az egyik vizsgáló szobába a 20-as éveiben járó orvos.
- Ne izguljon, már több ezren legyőzték a rákot, nem maga lesz az, akit elkap. – bíztatta kedves szavaival a lányt, aki eddig töretlenül állta az előtte lévő akadályokat, de ez már számára is sok volt.
- Könnyű ezt mondani. Nem az ön nyakába liheg a halál, hanem az enyémben, és egy kis szerencsével, olyan hamar fog eltűnni, amilyen hamar ide ért. – mondta ki hangosan, miközben letörölte arcáról lefolyó könnyeit.
A vizsgálatok tényleg elég hosszúra sikeredtek, de az idő nagy részében, ott volt Naomival Luke is, így tudott kiben kapaszkodni, volt egy támasza, aki tartotta benne a lelket. A vizsgálatokat reggel 8 óra körül kezdték és körülbelül délután 2 fele értek vissza a kórteremben. Miközben a vizsgálatok folytak, Luke beszélt a fiúkkal telefonon, úgy hogy majd csak este fognak vissza érni. Visszaérve a kórterembe Naomi felvett egy kabátot, és már ment is ki a Kórház elé. Luke elég sietősen, de utol érte.
- Naomi várj, mégis hova mész? – fut utána, hirtelen kezénél fogva visszahúzza, így egymással szemben állnak. Naomi szemében könnyek csillogtak, Luke egy szót sem szólt csak megölelte. Naomi derekánál átkarolta Luke-ot, és hagyta hogy elhatalmasodjon rajta a félelem.
- Annyira félek. – suttogta Naomi. Remélte, hogy Luke semmit nem hallott meg, de nem volt szerencséje. Luke kicsit eltávolodott tőle, de csak annyira hogy könnyáztatta szemeibe tudjon nézni.
- Tudom, de nem lesz semmi baj, én itt leszek melletted, és együtt csináljuk végig. Kézen fogva. – mondta bíztatóan Luke, de nem segített sokat. Naominak ez hatalmas trauma, amit nehezen, de le kell küzdenie. Már csak az a kérdés, hogy lesz- e olyan erős, hogy a rákot is legyőzze. Miután Naomi picit megnyugodott, Luke-val vissza sétáltak a kórterembe, ahol a 3 fiú türelmetlenül ücsörgött. Naomi először Calumot pillantotta meg, gyors léptekkel közelített felé és úgy ölelte át. A fiú csak nyugtatólagosan a hátát simogatta, majd elváltak egymástól.
- Hallottad miért vagyok még itt ugye?- kérdezi tőle ledermedve, remélte, hogy Luke elmondta a többieknek, a bent léte okát.
- Nem, gondolom megfigyelésből, Luke  csak annyit mondott, hogy megcsinálnak pár rutin vizsgálatot. – Naomi azonnal Luke-ra pillantott, és gyilkos pillantásával, vagy 5-ször kinyírta a fiút. – Ugye nincs semmi baj? – hangjában a szín tiszta aggodalom hallatszódik, ekkor Naomi könnyei ismét útnak erednek. Minden egyes könnycsepp nyomot hagy maga után, minden egyes elhullajtott csepp beleég arcába, mintha ezek lennének utolsó pillanatai. Azonban egy egyszerű mozdulattal eltünteti őket, és végigsimít arcán mintha soha nem is lettek volna ott.
- Az orvos szerint nagy esély van arra, hogy hasnyálmirigy rákom van.

22. rész

Sziasztok, ahogy ígértem kicsit összekaptam magamat, csak tegnap elég ramatyul voltam, így elég nehézkesen ment minden. Most viszont itt vagyok és meghoztam a következő részt is.

A dolgok kicsit sem tökéletesek, semmi sem az. Van hogy úgy érezzük ennél jobb dolog nem is történhetne velünk, aztán napokkal vagy hónapokkal később rájövünk, hogy hiba volt. Lehet, hogy hiba volt megismerni, majd hiba volt beleszeretni, és ott hagyni életed szerelmét, de nem minden olyan egyszerű. Vártál rá, hogy megkapjad őt, mint egy ajándékot, de mikor tálcán kínálják neked, akkor megijedsz tőle és elmenekülsz. Miért is pánikolunk be, vagy miért lesznek egyik pillanatról a másikra vegyes érzelmeink, még mi sem tudjuk, de azt az egyet tudom, hogy hiba volt, amit tettem. Nem tudom hogy kerültem ide, és nem tudom, hogy miért nincs velem senki, de nagy hülyeséget csinálhattam ha mindenki itt hagyott. Nem látok semmit, csak nagy feketeséget, nem érzek semmit, de mégis mindent. Érzem az ürességet, amit a többiek hiánya okoz. Hiányzik Mickey a bozontos fejével, és a nyugtató öleléseivel, hiányzik Ash a folyton okos és felelősségtudó nagyember, aki mindnyájunkra vigyáz, hiányzik a bátyám Cal, akinek kényszeresen meg akarok felelni, és minden szava olyan mintha valami bölcsész mondaná, és természetesen hiányzik Luke, és az érzés, amit akkor érzek ha rám néz, amikor engem figyel, amikor rám figyel, és amikor vigyáz rám. A legjobban még is az a felszabadult érzés hiányzik, mikor azt érezhettem, amit akartam. Amikor életem szerelme oda jött hozzám a szívem pedig kiugrott a helyéről, vagy mikor csak átölelt és a jelenlétével megnyugtatott. Mikor az ember megtapasztalja ezeket az érzéseket görcsösen kapkod minden után, csak hogy újra átélje, majd rájön, hogy soha többé nem fogja ugyan azt érezni, mint akkor. A fiatalságunkban a legjobb dolog a várakozás. A várakozás mielőtt megcsókol, mikor érzed forró leheletét ajkadon, érzed hogy mosolyog pedig csukva a szemed, tudod hogy azért mosolyog, mert te ott vagy, de ha ez nem a megfelelő emberrel történik, akkor elvész a varázsa, és csak egy túlfűtött pillanat lesz az egész. Ez minden dologgal így van, a várakozás sokkal jobb, mint maga a csattanó. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi fog történni, vagy hogy mit fogsz kapni, hanem azon, hogy meddig tudsz rá várni, képes vagy  leélni úgy az életedet, hogy arra vársz, mikor kapod meg még egyszer utoljára, pedig tisztában vagy vele, hogy réges-régen elvesztetted. Az emberek úgy érzik, hogy a boldogságuk alapköve, hogy szeretve legyenek méghozzá nem is akárkivel, azzal a személlyel akivel ők elképzelik a csodás jövőt. Akivel az első pillanattól kezdve meg volt a szikra, és az első pillanattól érezték az egymáshoz való vonzódást. Ők soha nem tudnának másképp tekinteni egymásra, és soha nem is fogják tudni elfeledni egymást. Mindenkiben a másik tulajdonságát keresik majd, mintha el nem múló lenne az érzésük, mintha nem akarnának megszabadulni tőle csak újra meg akarják ezt élni, de már nem tehetik. Ők már nem tehetik meg, ők nem lehetnek egymáséi, ők nem találnak egymásra. Vagyis egy pillanatra azt hitték, hogy örökre elvesztették egymást, de minden a sors keze, minden megváltozott. A mentőautóban ülnek mindannyian, a helyszínre Cal és Ash is hamar oda ért, látták a sápadt és halott lányt, a látványtól ők is elfehéredtek, és gyászos hangulat ült a benn lévőkön. Mindenki lehajtott fejjel volt, mindenki arcáról patakokban folytak a könnyek, mindenki darabokra tört, és senki se tudta, hogy mégis mit is kellene tennie. Az orvosok azonnal betolták a műtőbe Naomit, hátha vissza tudják őt hozni az élők közé. Mindenki a rendelőben ült, síri csend volt, már senki se tudott sírni, csak ültek. Igaz Hope elszenderedett Michael vállain, de a srác ezt nem igazán bánta. Aranyosan simogatta a lány haját, és egyre közelebb ült hozzá, hogy meg tudja nyugtatni, ha megint sírásba törne ki. A fiú látszólag élvezi a lány sebezhetőségét, de nem fogja kihasználni, ahhoz túlságosan is megkedvelte. Persze még ő sem tudja, hogy mit is érez iránta, egyszerűen csak nem akarja megbántani. Az élet érdekes, és érdekes helyzeteket is kreál, de ez mind csak egy próba. Az élet próbára tesz minket, a kitartásunkat, a tűrőképességünket és a lelkünket, hogy mennyi mindent bírunk még el. Érdekes, hogy soha sem tudhatod mikor fog lecsapni rád a sors keze, mikor kapod vissza azt a sok rosszat, amit eddigi életedben csináltál. Lehet, hogy meghal a legféltettebb szeretted, de az is lehet, hogy aki meghal az nem a te sorsod végzetes esése. Egy lány halálesete kinek az ostorcsapása lehet, a szerető bátyjáé, a szeretett unokatestvéré, vagy talán a szerelméé? Ezt majd csak az életünk végén tudhatjuk meg, hogy mi mekkora traumaként ért minket. Ebben a csendes pillanatban, csak a padló kopogását lehetet hallani, mindenki egy emberként nézett fel, és a reménnyel csillogó szemeikkel az orvoshoz siettek aki a műtőből érkezett.
- Jó napot! A nevem Dr. Howard Jones vagyok, önök Naomi hozzá tarozói ugye? – kérdezi tőlük az orvos. Ők megpróbálnak bármit is leolvasni az arcáról, de a fáradtságon kívül semmi nem látszódik. A lányért felelős ifjú testvér egy halk igent elmormol, és félve várja az orvos mondandóját. – Tudják Naomit elég komoly sérülésekkel hozták be, és ilyenkor nehéz nagyon a búcsú, de lejárt a műszakom így megyek haza. – a fiatalok álla a padlót súrolta, ahogy a műtő orvos odébb áll,igaz még mielőtt elment volna, a folyosó végén megállt. – A lány állapota nem stabil, de él. Nyugodtan menjenek be hozzá. – nekik messziről nem volt ez akkora tréfa, mint a doktor úrnak, de megkönnyebbülve indultak el a beteg szoba felé, ahol a lány már ébren feküdt ágyán. Kopogtak párat, de nem szólt ki senki, így Calum benyitott a szobába, ahol még másik 3 beteg feküdt.
- Szia bejöhetünk?- néz rá testvérére bűnbánóan. Míg ő csak bólogatott, engedélyezve jelenlétüket. Nem ment be egyszerre mindenki, inkább kettesével szállingóztak be, míg a végére Luke maradt egyedül. Mikor Mickey és Ash is kijött a szobából, Luke felállt, és egy mély lélegzetet vett. Tudta, hogy már csak ő maradt hátra, így lassan megindult az ajtó felé, óvatosan lenyomta a kilincset. Rettentően rosszul érezte magát a történtek miatt, tisztában volt vele, hogy ez az ő hibája, érezte, hogy ez most miatta alakult így. Próbálta a negatív érzelmeket kizárni magából, hogy csak és kizárólag a lányra koncentrálhasson, de ez egy elég nehéz dolognak bizonyult. Belépett, egy szó nélkül az ágyához sétált, és leült a mellette lévő kisszékre. Naomi lehajtott fejjel, erőtlenül ült, meg sem mozdult, így Luke megfogta a kezét, és erősen tartotta, hogy érezze a lányt. Naomi a fiú tettére óvatosan felkapta a fejét, ezáltal szemkontaktusba keveredtek. Nem látszott más a lány szemében, csak megbánás, és szomorúság, nem tudott mit csinálni az elhatalmasodó érzéssel. Luke letörölte arcáról a könnycseppjeit, amit Naomi egy szó nélkül tűrt. Szegény lány sebezhető pillanatában volt, ez Luke-nak is feltűnt, de nem csinált semmit, csak nyomott egy cuppanós puszit a kezére. Nem hagyta ott, most nem, várt amíg megnyugodott, és csak utána szólalt meg.
- Tudod van egy olyan érzésem, hogy a balesetedhez  sok közöm van. – mondta halkan, hangja elveszett a kórházi teremben. Érezte, hogy Naomi keze megremeg, ezért erősebben tartotta kezét, hogy érezze a törődését.
- Én annyira sajnálom, mindig ez van. Megint én okozok kalamajkát, megint miattam aggódik mindenki, nem tudom, hogy gondolhattam ezt az egész dolgot. Már ideje lenne felnőnöm, nem vagyok gyerek, nem kell minden új dologtól megijednem, és elmenekülnöm a problémák elől. – szipogta egyre halkabban. Látni lehet rajta, hogy küzdd a könnyeivel, amik kitörni készülőben vannak.
- Figyelj ez tényleg nem mehet így tovább, de nem kell mindenért magadat hibáztatnod. Viszont ha problémád van akkor ne csinálj még egyszer ilyet, inkább mondd ki hangosan,mert ez így senkinek se jó. – bíztatta Luke, amire csak hevesen bólogatott. Luke felállt a helyéről, és tett egy lépést az ágy irányába, szépen komótosan leült az ágy szélére, és hátulról megölelte a lányt. Naomi megfordult, így szemben volt a sráccal aki a világot jelentette neki. Egyik kezével átölelte, a másikat pedig gondosan úgy helyezte, hogy az infúziós tű a kezében véletlenül se okozzon nagy fájdalmat.
- Kérdezhetek valami személyeset?- emelte meg a fejét, és egy halvány mosoly húzódott ajkaira.
- Nyugodtan, amit csak akarsz. – válaszolta ő is mosolyogva.
- Miért futottál el olyan gyorsan?- tette fel nagy kérdését, amire már mindenki kíváncsi volt. – Miért tetted ezt?- folytatta Luke a kérdezősködést.
- Tudod ezt még én sem tudom pontosan. Talán bepánikoltam a kialakult helyzettől, vagy nem tudom, ez olyan bonyolult. – adta szerelme tudtára gondolatait. Luke eltöprengett Naomi szavain, kicsit sem értette miért pánikolt be. Egyszerűen nem látta az összefüggést a dolgok között, valahogy hiányzott a kirakós utolsó darabja.  Az értetlenség kiült arcára, amit Naomi egyből észre is vett, így egy halk kuncogás tört ki belőle.
- Emlékszel rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi Luke a lányt, aki meglepődötten nézi tovább őt.
- Mármint a legelső találkozásra, amikor egy rövid gatyába, és egy sportmelltartóban reggeliztem a konyhában, ti meg úgy estetek be? Azt hiszem igen. – válaszolta viccesen, és a fiú kikerekedett szemekkel ült előtte.
- Tudod már az első pillanattól kezdve elbűvöltél, és csak arra vártam egész eddig, hogy ezt megtudd. – mosolygott rá, és mélyen türkiz kék szemeibe nézett.
- A legjobban a gyerekes vitatkozásunkra emlékszem. – dőlt oldalra Luke mellkasának. Lehunyta szemét, és visszagondolt a sok Luke-val töltött időn, akaratlanul is egy széles mosoly húzódott ajkaira. Luke nem mondott semmit, csak gyönyörködött az ölében alvó lányban.  Lassan lejjebb csúszott az ágyon, és betakarta az így már mellkasán elszenderedett Naomit.