A dolgok
kicsit sem tökéletesek, semmi sem az. Van hogy úgy érezzük ennél jobb dolog nem
is történhetne velünk, aztán napokkal vagy hónapokkal később rájövünk, hogy
hiba volt. Lehet, hogy hiba volt megismerni, majd hiba volt beleszeretni, és
ott hagyni életed szerelmét, de nem minden olyan egyszerű. Vártál rá, hogy
megkapjad őt, mint egy ajándékot, de mikor tálcán kínálják neked, akkor
megijedsz tőle és elmenekülsz. Miért is pánikolunk be, vagy miért lesznek egyik
pillanatról a másikra vegyes érzelmeink, még mi sem tudjuk, de azt az egyet
tudom, hogy hiba volt, amit tettem. Nem tudom hogy kerültem ide, és nem tudom,
hogy miért nincs velem senki, de nagy hülyeséget csinálhattam ha mindenki itt
hagyott. Nem látok semmit, csak nagy feketeséget, nem érzek semmit, de mégis
mindent. Érzem az ürességet, amit a többiek hiánya okoz. Hiányzik Mickey a
bozontos fejével, és a nyugtató öleléseivel, hiányzik Ash a folyton okos és
felelősségtudó nagyember, aki mindnyájunkra vigyáz, hiányzik a bátyám Cal,
akinek kényszeresen meg akarok felelni, és minden szava olyan mintha valami
bölcsész mondaná, és természetesen hiányzik Luke, és az érzés, amit akkor érzek
ha rám néz, amikor engem figyel, amikor rám figyel, és amikor vigyáz rám. A
legjobban még is az a felszabadult érzés hiányzik, mikor azt érezhettem, amit
akartam. Amikor életem szerelme oda jött hozzám a szívem pedig kiugrott a
helyéről, vagy mikor csak átölelt és a jelenlétével megnyugtatott. Mikor az
ember megtapasztalja ezeket az érzéseket görcsösen kapkod minden után, csak
hogy újra átélje, majd rájön, hogy soha többé nem fogja ugyan azt érezni, mint
akkor. A fiatalságunkban a legjobb dolog a várakozás. A várakozás mielőtt
megcsókol, mikor érzed forró leheletét ajkadon, érzed hogy mosolyog pedig
csukva a szemed, tudod hogy azért mosolyog, mert te ott vagy, de ha ez nem a
megfelelő emberrel történik, akkor elvész a varázsa, és csak egy túlfűtött
pillanat lesz az egész. Ez minden dologgal így van, a várakozás sokkal jobb,
mint maga a csattanó. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi fog történni, vagy
hogy mit fogsz kapni, hanem azon, hogy meddig tudsz rá várni, képes vagy leélni úgy az életedet, hogy arra vársz,
mikor kapod meg még egyszer utoljára, pedig tisztában vagy vele, hogy réges-régen
elvesztetted. Az emberek úgy érzik, hogy a boldogságuk alapköve, hogy szeretve
legyenek méghozzá nem is akárkivel, azzal a személlyel akivel ők elképzelik a
csodás jövőt. Akivel az első pillanattól kezdve meg volt a szikra, és az első
pillanattól érezték az egymáshoz való vonzódást. Ők soha nem tudnának másképp
tekinteni egymásra, és soha nem is fogják tudni elfeledni egymást. Mindenkiben
a másik tulajdonságát keresik majd, mintha el nem múló lenne az érzésük, mintha
nem akarnának megszabadulni tőle csak újra meg akarják ezt élni, de már nem
tehetik. Ők már nem tehetik meg, ők nem lehetnek egymáséi, ők nem találnak
egymásra. Vagyis egy pillanatra azt hitték, hogy örökre elvesztették egymást,
de minden a sors keze, minden megváltozott. A mentőautóban ülnek mindannyian, a
helyszínre Cal és Ash is hamar oda ért, látták a sápadt és halott lányt, a
látványtól ők is elfehéredtek, és gyászos hangulat ült a benn lévőkön. Mindenki
lehajtott fejjel volt, mindenki arcáról patakokban folytak a könnyek, mindenki
darabokra tört, és senki se tudta, hogy mégis mit is kellene tennie. Az orvosok
azonnal betolták a műtőbe Naomit, hátha vissza tudják őt hozni az élők közé.
Mindenki a rendelőben ült, síri csend volt, már senki se tudott sírni, csak
ültek. Igaz Hope elszenderedett Michael vállain, de a srác ezt nem igazán
bánta. Aranyosan simogatta a lány haját, és egyre közelebb ült hozzá, hogy meg
tudja nyugtatni, ha megint sírásba törne ki. A fiú látszólag élvezi a lány
sebezhetőségét, de nem fogja kihasználni, ahhoz túlságosan is megkedvelte.
Persze még ő sem tudja, hogy mit is érez iránta, egyszerűen csak nem akarja
megbántani. Az élet érdekes, és érdekes helyzeteket is kreál, de ez mind csak
egy próba. Az élet próbára tesz minket, a kitartásunkat, a tűrőképességünket és
a lelkünket, hogy mennyi mindent bírunk még el. Érdekes, hogy soha sem tudhatod
mikor fog lecsapni rád a sors keze, mikor kapod vissza azt a sok rosszat, amit
eddigi életedben csináltál. Lehet, hogy meghal a legféltettebb szeretted, de az
is lehet, hogy aki meghal az nem a te sorsod végzetes esése. Egy lány
halálesete kinek az ostorcsapása lehet, a szerető bátyjáé, a szeretett
unokatestvéré, vagy talán a szerelméé? Ezt majd csak az életünk végén tudhatjuk
meg, hogy mi mekkora traumaként ért minket. Ebben a csendes pillanatban, csak a
padló kopogását lehetet hallani, mindenki egy emberként nézett fel, és a
reménnyel csillogó szemeikkel az orvoshoz siettek aki a műtőből érkezett.
- Jó napot! A nevem Dr. Howard Jones vagyok, önök Naomi hozzá tarozói ugye? – kérdezi tőlük az orvos. Ők megpróbálnak bármit is leolvasni az arcáról, de a fáradtságon kívül semmi nem látszódik. A lányért felelős ifjú testvér egy halk igent elmormol, és félve várja az orvos mondandóját. – Tudják Naomit elég komoly sérülésekkel hozták be, és ilyenkor nehéz nagyon a búcsú, de lejárt a műszakom így megyek haza. – a fiatalok álla a padlót súrolta, ahogy a műtő orvos odébb áll,igaz még mielőtt elment volna, a folyosó végén megállt. – A lány állapota nem stabil, de él. Nyugodtan menjenek be hozzá. – nekik messziről nem volt ez akkora tréfa, mint a doktor úrnak, de megkönnyebbülve indultak el a beteg szoba felé, ahol a lány már ébren feküdt ágyán. Kopogtak párat, de nem szólt ki senki, így Calum benyitott a szobába, ahol még másik 3 beteg feküdt.
- Szia bejöhetünk?- néz rá testvérére bűnbánóan. Míg ő csak bólogatott, engedélyezve jelenlétüket. Nem ment be egyszerre mindenki, inkább kettesével szállingóztak be, míg a végére Luke maradt egyedül. Mikor Mickey és Ash is kijött a szobából, Luke felállt, és egy mély lélegzetet vett. Tudta, hogy már csak ő maradt hátra, így lassan megindult az ajtó felé, óvatosan lenyomta a kilincset. Rettentően rosszul érezte magát a történtek miatt, tisztában volt vele, hogy ez az ő hibája, érezte, hogy ez most miatta alakult így. Próbálta a negatív érzelmeket kizárni magából, hogy csak és kizárólag a lányra koncentrálhasson, de ez egy elég nehéz dolognak bizonyult. Belépett, egy szó nélkül az ágyához sétált, és leült a mellette lévő kisszékre. Naomi lehajtott fejjel, erőtlenül ült, meg sem mozdult, így Luke megfogta a kezét, és erősen tartotta, hogy érezze a lányt. Naomi a fiú tettére óvatosan felkapta a fejét, ezáltal szemkontaktusba keveredtek. Nem látszott más a lány szemében, csak megbánás, és szomorúság, nem tudott mit csinálni az elhatalmasodó érzéssel. Luke letörölte arcáról a könnycseppjeit, amit Naomi egy szó nélkül tűrt. Szegény lány sebezhető pillanatában volt, ez Luke-nak is feltűnt, de nem csinált semmit, csak nyomott egy cuppanós puszit a kezére. Nem hagyta ott, most nem, várt amíg megnyugodott, és csak utána szólalt meg.
- Tudod van egy olyan érzésem, hogy a balesetedhez sok közöm van. – mondta halkan, hangja elveszett a kórházi teremben. Érezte, hogy Naomi keze megremeg, ezért erősebben tartotta kezét, hogy érezze a törődését.
- Én annyira sajnálom, mindig ez van. Megint én okozok kalamajkát, megint miattam aggódik mindenki, nem tudom, hogy gondolhattam ezt az egész dolgot. Már ideje lenne felnőnöm, nem vagyok gyerek, nem kell minden új dologtól megijednem, és elmenekülnöm a problémák elől. – szipogta egyre halkabban. Látni lehet rajta, hogy küzdd a könnyeivel, amik kitörni készülőben vannak.
- Figyelj ez tényleg nem mehet így tovább, de nem kell mindenért magadat hibáztatnod. Viszont ha problémád van akkor ne csinálj még egyszer ilyet, inkább mondd ki hangosan,mert ez így senkinek se jó. – bíztatta Luke, amire csak hevesen bólogatott. Luke felállt a helyéről, és tett egy lépést az ágy irányába, szépen komótosan leült az ágy szélére, és hátulról megölelte a lányt. Naomi megfordult, így szemben volt a sráccal aki a világot jelentette neki. Egyik kezével átölelte, a másikat pedig gondosan úgy helyezte, hogy az infúziós tű a kezében véletlenül se okozzon nagy fájdalmat.
- Kérdezhetek valami személyeset?- emelte meg a fejét, és egy halvány mosoly húzódott ajkaira.
- Nyugodtan, amit csak akarsz. – válaszolta ő is mosolyogva.
- Miért futottál el olyan gyorsan?- tette fel nagy kérdését, amire már mindenki kíváncsi volt. – Miért tetted ezt?- folytatta Luke a kérdezősködést.
- Tudod ezt még én sem tudom pontosan. Talán bepánikoltam a kialakult helyzettől, vagy nem tudom, ez olyan bonyolult. – adta szerelme tudtára gondolatait. Luke eltöprengett Naomi szavain, kicsit sem értette miért pánikolt be. Egyszerűen nem látta az összefüggést a dolgok között, valahogy hiányzott a kirakós utolsó darabja. Az értetlenség kiült arcára, amit Naomi egyből észre is vett, így egy halk kuncogás tört ki belőle.
- Emlékszel rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi Luke a lányt, aki meglepődötten nézi tovább őt.
- Mármint a legelső találkozásra, amikor egy rövid gatyába, és egy sportmelltartóban reggeliztem a konyhában, ti meg úgy estetek be? Azt hiszem igen. – válaszolta viccesen, és a fiú kikerekedett szemekkel ült előtte.
- Tudod már az első pillanattól kezdve elbűvöltél, és csak arra vártam egész eddig, hogy ezt megtudd. – mosolygott rá, és mélyen türkiz kék szemeibe nézett.
- A legjobban a gyerekes vitatkozásunkra emlékszem. – dőlt oldalra Luke mellkasának. Lehunyta szemét, és visszagondolt a sok Luke-val töltött időn, akaratlanul is egy széles mosoly húzódott ajkaira. Luke nem mondott semmit, csak gyönyörködött az ölében alvó lányban. Lassan lejjebb csúszott az ágyon, és betakarta az így már mellkasán elszenderedett Naomit.
- Jó napot! A nevem Dr. Howard Jones vagyok, önök Naomi hozzá tarozói ugye? – kérdezi tőlük az orvos. Ők megpróbálnak bármit is leolvasni az arcáról, de a fáradtságon kívül semmi nem látszódik. A lányért felelős ifjú testvér egy halk igent elmormol, és félve várja az orvos mondandóját. – Tudják Naomit elég komoly sérülésekkel hozták be, és ilyenkor nehéz nagyon a búcsú, de lejárt a műszakom így megyek haza. – a fiatalok álla a padlót súrolta, ahogy a műtő orvos odébb áll,igaz még mielőtt elment volna, a folyosó végén megállt. – A lány állapota nem stabil, de él. Nyugodtan menjenek be hozzá. – nekik messziről nem volt ez akkora tréfa, mint a doktor úrnak, de megkönnyebbülve indultak el a beteg szoba felé, ahol a lány már ébren feküdt ágyán. Kopogtak párat, de nem szólt ki senki, így Calum benyitott a szobába, ahol még másik 3 beteg feküdt.
- Szia bejöhetünk?- néz rá testvérére bűnbánóan. Míg ő csak bólogatott, engedélyezve jelenlétüket. Nem ment be egyszerre mindenki, inkább kettesével szállingóztak be, míg a végére Luke maradt egyedül. Mikor Mickey és Ash is kijött a szobából, Luke felállt, és egy mély lélegzetet vett. Tudta, hogy már csak ő maradt hátra, így lassan megindult az ajtó felé, óvatosan lenyomta a kilincset. Rettentően rosszul érezte magát a történtek miatt, tisztában volt vele, hogy ez az ő hibája, érezte, hogy ez most miatta alakult így. Próbálta a negatív érzelmeket kizárni magából, hogy csak és kizárólag a lányra koncentrálhasson, de ez egy elég nehéz dolognak bizonyult. Belépett, egy szó nélkül az ágyához sétált, és leült a mellette lévő kisszékre. Naomi lehajtott fejjel, erőtlenül ült, meg sem mozdult, így Luke megfogta a kezét, és erősen tartotta, hogy érezze a lányt. Naomi a fiú tettére óvatosan felkapta a fejét, ezáltal szemkontaktusba keveredtek. Nem látszott más a lány szemében, csak megbánás, és szomorúság, nem tudott mit csinálni az elhatalmasodó érzéssel. Luke letörölte arcáról a könnycseppjeit, amit Naomi egy szó nélkül tűrt. Szegény lány sebezhető pillanatában volt, ez Luke-nak is feltűnt, de nem csinált semmit, csak nyomott egy cuppanós puszit a kezére. Nem hagyta ott, most nem, várt amíg megnyugodott, és csak utána szólalt meg.
- Tudod van egy olyan érzésem, hogy a balesetedhez sok közöm van. – mondta halkan, hangja elveszett a kórházi teremben. Érezte, hogy Naomi keze megremeg, ezért erősebben tartotta kezét, hogy érezze a törődését.
- Én annyira sajnálom, mindig ez van. Megint én okozok kalamajkát, megint miattam aggódik mindenki, nem tudom, hogy gondolhattam ezt az egész dolgot. Már ideje lenne felnőnöm, nem vagyok gyerek, nem kell minden új dologtól megijednem, és elmenekülnöm a problémák elől. – szipogta egyre halkabban. Látni lehet rajta, hogy küzdd a könnyeivel, amik kitörni készülőben vannak.
- Figyelj ez tényleg nem mehet így tovább, de nem kell mindenért magadat hibáztatnod. Viszont ha problémád van akkor ne csinálj még egyszer ilyet, inkább mondd ki hangosan,mert ez így senkinek se jó. – bíztatta Luke, amire csak hevesen bólogatott. Luke felállt a helyéről, és tett egy lépést az ágy irányába, szépen komótosan leült az ágy szélére, és hátulról megölelte a lányt. Naomi megfordult, így szemben volt a sráccal aki a világot jelentette neki. Egyik kezével átölelte, a másikat pedig gondosan úgy helyezte, hogy az infúziós tű a kezében véletlenül se okozzon nagy fájdalmat.
- Kérdezhetek valami személyeset?- emelte meg a fejét, és egy halvány mosoly húzódott ajkaira.
- Nyugodtan, amit csak akarsz. – válaszolta ő is mosolyogva.
- Miért futottál el olyan gyorsan?- tette fel nagy kérdését, amire már mindenki kíváncsi volt. – Miért tetted ezt?- folytatta Luke a kérdezősködést.
- Tudod ezt még én sem tudom pontosan. Talán bepánikoltam a kialakult helyzettől, vagy nem tudom, ez olyan bonyolult. – adta szerelme tudtára gondolatait. Luke eltöprengett Naomi szavain, kicsit sem értette miért pánikolt be. Egyszerűen nem látta az összefüggést a dolgok között, valahogy hiányzott a kirakós utolsó darabja. Az értetlenség kiült arcára, amit Naomi egyből észre is vett, így egy halk kuncogás tört ki belőle.
- Emlékszel rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi Luke a lányt, aki meglepődötten nézi tovább őt.
- Mármint a legelső találkozásra, amikor egy rövid gatyába, és egy sportmelltartóban reggeliztem a konyhában, ti meg úgy estetek be? Azt hiszem igen. – válaszolta viccesen, és a fiú kikerekedett szemekkel ült előtte.
- Tudod már az első pillanattól kezdve elbűvöltél, és csak arra vártam egész eddig, hogy ezt megtudd. – mosolygott rá, és mélyen türkiz kék szemeibe nézett.
- A legjobban a gyerekes vitatkozásunkra emlékszem. – dőlt oldalra Luke mellkasának. Lehunyta szemét, és visszagondolt a sok Luke-val töltött időn, akaratlanul is egy széles mosoly húzódott ajkaira. Luke nem mondott semmit, csak gyönyörködött az ölében alvó lányban. Lassan lejjebb csúszott az ágyon, és betakarta az így már mellkasán elszenderedett Naomit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése