22. rész

Sziasztok, ahogy ígértem kicsit összekaptam magamat, csak tegnap elég ramatyul voltam, így elég nehézkesen ment minden. Most viszont itt vagyok és meghoztam a következő részt is.

A dolgok kicsit sem tökéletesek, semmi sem az. Van hogy úgy érezzük ennél jobb dolog nem is történhetne velünk, aztán napokkal vagy hónapokkal később rájövünk, hogy hiba volt. Lehet, hogy hiba volt megismerni, majd hiba volt beleszeretni, és ott hagyni életed szerelmét, de nem minden olyan egyszerű. Vártál rá, hogy megkapjad őt, mint egy ajándékot, de mikor tálcán kínálják neked, akkor megijedsz tőle és elmenekülsz. Miért is pánikolunk be, vagy miért lesznek egyik pillanatról a másikra vegyes érzelmeink, még mi sem tudjuk, de azt az egyet tudom, hogy hiba volt, amit tettem. Nem tudom hogy kerültem ide, és nem tudom, hogy miért nincs velem senki, de nagy hülyeséget csinálhattam ha mindenki itt hagyott. Nem látok semmit, csak nagy feketeséget, nem érzek semmit, de mégis mindent. Érzem az ürességet, amit a többiek hiánya okoz. Hiányzik Mickey a bozontos fejével, és a nyugtató öleléseivel, hiányzik Ash a folyton okos és felelősségtudó nagyember, aki mindnyájunkra vigyáz, hiányzik a bátyám Cal, akinek kényszeresen meg akarok felelni, és minden szava olyan mintha valami bölcsész mondaná, és természetesen hiányzik Luke, és az érzés, amit akkor érzek ha rám néz, amikor engem figyel, amikor rám figyel, és amikor vigyáz rám. A legjobban még is az a felszabadult érzés hiányzik, mikor azt érezhettem, amit akartam. Amikor életem szerelme oda jött hozzám a szívem pedig kiugrott a helyéről, vagy mikor csak átölelt és a jelenlétével megnyugtatott. Mikor az ember megtapasztalja ezeket az érzéseket görcsösen kapkod minden után, csak hogy újra átélje, majd rájön, hogy soha többé nem fogja ugyan azt érezni, mint akkor. A fiatalságunkban a legjobb dolog a várakozás. A várakozás mielőtt megcsókol, mikor érzed forró leheletét ajkadon, érzed hogy mosolyog pedig csukva a szemed, tudod hogy azért mosolyog, mert te ott vagy, de ha ez nem a megfelelő emberrel történik, akkor elvész a varázsa, és csak egy túlfűtött pillanat lesz az egész. Ez minden dologgal így van, a várakozás sokkal jobb, mint maga a csattanó. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi fog történni, vagy hogy mit fogsz kapni, hanem azon, hogy meddig tudsz rá várni, képes vagy  leélni úgy az életedet, hogy arra vársz, mikor kapod meg még egyszer utoljára, pedig tisztában vagy vele, hogy réges-régen elvesztetted. Az emberek úgy érzik, hogy a boldogságuk alapköve, hogy szeretve legyenek méghozzá nem is akárkivel, azzal a személlyel akivel ők elképzelik a csodás jövőt. Akivel az első pillanattól kezdve meg volt a szikra, és az első pillanattól érezték az egymáshoz való vonzódást. Ők soha nem tudnának másképp tekinteni egymásra, és soha nem is fogják tudni elfeledni egymást. Mindenkiben a másik tulajdonságát keresik majd, mintha el nem múló lenne az érzésük, mintha nem akarnának megszabadulni tőle csak újra meg akarják ezt élni, de már nem tehetik. Ők már nem tehetik meg, ők nem lehetnek egymáséi, ők nem találnak egymásra. Vagyis egy pillanatra azt hitték, hogy örökre elvesztették egymást, de minden a sors keze, minden megváltozott. A mentőautóban ülnek mindannyian, a helyszínre Cal és Ash is hamar oda ért, látták a sápadt és halott lányt, a látványtól ők is elfehéredtek, és gyászos hangulat ült a benn lévőkön. Mindenki lehajtott fejjel volt, mindenki arcáról patakokban folytak a könnyek, mindenki darabokra tört, és senki se tudta, hogy mégis mit is kellene tennie. Az orvosok azonnal betolták a műtőbe Naomit, hátha vissza tudják őt hozni az élők közé. Mindenki a rendelőben ült, síri csend volt, már senki se tudott sírni, csak ültek. Igaz Hope elszenderedett Michael vállain, de a srác ezt nem igazán bánta. Aranyosan simogatta a lány haját, és egyre közelebb ült hozzá, hogy meg tudja nyugtatni, ha megint sírásba törne ki. A fiú látszólag élvezi a lány sebezhetőségét, de nem fogja kihasználni, ahhoz túlságosan is megkedvelte. Persze még ő sem tudja, hogy mit is érez iránta, egyszerűen csak nem akarja megbántani. Az élet érdekes, és érdekes helyzeteket is kreál, de ez mind csak egy próba. Az élet próbára tesz minket, a kitartásunkat, a tűrőképességünket és a lelkünket, hogy mennyi mindent bírunk még el. Érdekes, hogy soha sem tudhatod mikor fog lecsapni rád a sors keze, mikor kapod vissza azt a sok rosszat, amit eddigi életedben csináltál. Lehet, hogy meghal a legféltettebb szeretted, de az is lehet, hogy aki meghal az nem a te sorsod végzetes esése. Egy lány halálesete kinek az ostorcsapása lehet, a szerető bátyjáé, a szeretett unokatestvéré, vagy talán a szerelméé? Ezt majd csak az életünk végén tudhatjuk meg, hogy mi mekkora traumaként ért minket. Ebben a csendes pillanatban, csak a padló kopogását lehetet hallani, mindenki egy emberként nézett fel, és a reménnyel csillogó szemeikkel az orvoshoz siettek aki a műtőből érkezett.
- Jó napot! A nevem Dr. Howard Jones vagyok, önök Naomi hozzá tarozói ugye? – kérdezi tőlük az orvos. Ők megpróbálnak bármit is leolvasni az arcáról, de a fáradtságon kívül semmi nem látszódik. A lányért felelős ifjú testvér egy halk igent elmormol, és félve várja az orvos mondandóját. – Tudják Naomit elég komoly sérülésekkel hozták be, és ilyenkor nehéz nagyon a búcsú, de lejárt a műszakom így megyek haza. – a fiatalok álla a padlót súrolta, ahogy a műtő orvos odébb áll,igaz még mielőtt elment volna, a folyosó végén megállt. – A lány állapota nem stabil, de él. Nyugodtan menjenek be hozzá. – nekik messziről nem volt ez akkora tréfa, mint a doktor úrnak, de megkönnyebbülve indultak el a beteg szoba felé, ahol a lány már ébren feküdt ágyán. Kopogtak párat, de nem szólt ki senki, így Calum benyitott a szobába, ahol még másik 3 beteg feküdt.
- Szia bejöhetünk?- néz rá testvérére bűnbánóan. Míg ő csak bólogatott, engedélyezve jelenlétüket. Nem ment be egyszerre mindenki, inkább kettesével szállingóztak be, míg a végére Luke maradt egyedül. Mikor Mickey és Ash is kijött a szobából, Luke felállt, és egy mély lélegzetet vett. Tudta, hogy már csak ő maradt hátra, így lassan megindult az ajtó felé, óvatosan lenyomta a kilincset. Rettentően rosszul érezte magát a történtek miatt, tisztában volt vele, hogy ez az ő hibája, érezte, hogy ez most miatta alakult így. Próbálta a negatív érzelmeket kizárni magából, hogy csak és kizárólag a lányra koncentrálhasson, de ez egy elég nehéz dolognak bizonyult. Belépett, egy szó nélkül az ágyához sétált, és leült a mellette lévő kisszékre. Naomi lehajtott fejjel, erőtlenül ült, meg sem mozdult, így Luke megfogta a kezét, és erősen tartotta, hogy érezze a lányt. Naomi a fiú tettére óvatosan felkapta a fejét, ezáltal szemkontaktusba keveredtek. Nem látszott más a lány szemében, csak megbánás, és szomorúság, nem tudott mit csinálni az elhatalmasodó érzéssel. Luke letörölte arcáról a könnycseppjeit, amit Naomi egy szó nélkül tűrt. Szegény lány sebezhető pillanatában volt, ez Luke-nak is feltűnt, de nem csinált semmit, csak nyomott egy cuppanós puszit a kezére. Nem hagyta ott, most nem, várt amíg megnyugodott, és csak utána szólalt meg.
- Tudod van egy olyan érzésem, hogy a balesetedhez  sok közöm van. – mondta halkan, hangja elveszett a kórházi teremben. Érezte, hogy Naomi keze megremeg, ezért erősebben tartotta kezét, hogy érezze a törődését.
- Én annyira sajnálom, mindig ez van. Megint én okozok kalamajkát, megint miattam aggódik mindenki, nem tudom, hogy gondolhattam ezt az egész dolgot. Már ideje lenne felnőnöm, nem vagyok gyerek, nem kell minden új dologtól megijednem, és elmenekülnöm a problémák elől. – szipogta egyre halkabban. Látni lehet rajta, hogy küzdd a könnyeivel, amik kitörni készülőben vannak.
- Figyelj ez tényleg nem mehet így tovább, de nem kell mindenért magadat hibáztatnod. Viszont ha problémád van akkor ne csinálj még egyszer ilyet, inkább mondd ki hangosan,mert ez így senkinek se jó. – bíztatta Luke, amire csak hevesen bólogatott. Luke felállt a helyéről, és tett egy lépést az ágy irányába, szépen komótosan leült az ágy szélére, és hátulról megölelte a lányt. Naomi megfordult, így szemben volt a sráccal aki a világot jelentette neki. Egyik kezével átölelte, a másikat pedig gondosan úgy helyezte, hogy az infúziós tű a kezében véletlenül se okozzon nagy fájdalmat.
- Kérdezhetek valami személyeset?- emelte meg a fejét, és egy halvány mosoly húzódott ajkaira.
- Nyugodtan, amit csak akarsz. – válaszolta ő is mosolyogva.
- Miért futottál el olyan gyorsan?- tette fel nagy kérdését, amire már mindenki kíváncsi volt. – Miért tetted ezt?- folytatta Luke a kérdezősködést.
- Tudod ezt még én sem tudom pontosan. Talán bepánikoltam a kialakult helyzettől, vagy nem tudom, ez olyan bonyolult. – adta szerelme tudtára gondolatait. Luke eltöprengett Naomi szavain, kicsit sem értette miért pánikolt be. Egyszerűen nem látta az összefüggést a dolgok között, valahogy hiányzott a kirakós utolsó darabja.  Az értetlenség kiült arcára, amit Naomi egyből észre is vett, így egy halk kuncogás tört ki belőle.
- Emlékszel rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi Luke a lányt, aki meglepődötten nézi tovább őt.
- Mármint a legelső találkozásra, amikor egy rövid gatyába, és egy sportmelltartóban reggeliztem a konyhában, ti meg úgy estetek be? Azt hiszem igen. – válaszolta viccesen, és a fiú kikerekedett szemekkel ült előtte.
- Tudod már az első pillanattól kezdve elbűvöltél, és csak arra vártam egész eddig, hogy ezt megtudd. – mosolygott rá, és mélyen türkiz kék szemeibe nézett.
- A legjobban a gyerekes vitatkozásunkra emlékszem. – dőlt oldalra Luke mellkasának. Lehunyta szemét, és visszagondolt a sok Luke-val töltött időn, akaratlanul is egy széles mosoly húzódott ajkaira. Luke nem mondott semmit, csak gyönyörködött az ölében alvó lányban.  Lassan lejjebb csúszott az ágyon, és betakarta az így már mellkasán elszenderedett Naomit.

 

21. rész

Sziasztok, igen én is tudom, hogy folyamatosan kések, és azt is tudom, hogy ez így nincsen rendben, de tényleg csak egy kis kitartást kérek tőletek. Már egy hónapja itt vagyok én is Visegrádon, most voltam otthon 4 napra, úgy hogy megint csak itt vagyok, ahol egész végig. A napom kicsit fárasztó szokott lenni azért is nem írok részeket olyan sűrűn, de nagyon igyekszek. Szeretném most már minél hamarabb befejezni, és már csak 4 rész van hátra összesen, úgy hogy azt még most a héten tervezem felrakni :D .

- Ugye nem gondoltad te sem komolyan, hogy nem teszem meg. – motyogta, mire én csak belekapaszkodtam nyakába, és visszakulcsoltam lábaimat derekára.
- Becsukod a szád vagy betapasszam az enyémmel? – kérdeztem tőle poénosan, mire egy forró csókban részesített.
- Tudod mennyire vártam már erre?- kérdezi homlokomnak támasztva a fejét. Ezt még ő kérdezi, hogy meddig várt erre, akkor én mit mondjak. Annyit sírtam, és annyit szenvedtem miatta, és most itt vagyok előtte és érzem, hogy az enyém. Atya ég, hogyan fogom tudni őt itt hagyni.
- Nem számít meddig vártunk egymásra a lényeg, hogy most itt vagy velem. – mondtam meghatódva, mire egy csókot kaptam jutalmul.
- Mi lenne ha elmennénk valahova csak mi ketten, ahol nem kell majd hallgatnunk a többieket? – próbált meggyőzni. Nem tudom mit kellene szólnom az egészhez. Természetesen ahogy el kezdett járni az agyam egyre bizonytalanabb lettem. Ez olyan rossz érzés, azt hittem boldogabb leszek, de nem így van, és egyre több kétség támad fel bennem Luke-val kapcsolatban. Atya ég mit csinálok én még mindig itt, el kell tűnnöm innen, nem maradhatok itt. Nem törődve Luke-val, megfogtam magam kiszálltam a medencéből és felsiettem a szobába. Ahogy elfutottam, még hallottam Luke kiabálását, hogy „mi történt”, de nem igazán foglalkoztam vele, csak tovább siettem. Amint felértem, felvettem egy nadrágot, egy has pólót, és egy klepetust ( hosszított vékony pulcsit), ha este fáznék. Kifele menet felvettem a tornacipőmet, és kirohantam a szobából. Senki sem értette mi történt, így a gyors történések közepette még rá kérdezni se tudtak, hogy mégis mi a fenét csinálok. Próbáltam minél gyorsabban eltűnni a hotelből, de még mindig nem voltam elég gyors ahhoz, hogy elkerüljem Luke-ot. Igyekeztem úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, de ez szinte képtelenség volt.
- Noni, te meg mi a fenét csinálsz? Mégis mi történt?- kérdezi aggódva, de én csak a cipőmet nézegettem.  Még én se tudtam erre a kirohanásomra a választ. – Azt hittem te is ezt akarod, és sajnálom ha tévedtem, nem akartalak megbántani. – lép hozzám közelebb, de ahogy ő tett felém egy lépést, úgy én is elslisszoltam mellette, és egy rohadt szó nélkül elmentem a szállodából. Már egy ideje kint sétálok, és próbálom megfejteni, hogy mégis mi a fenét csináltam. Azt hittem szeretem őt, vagyis még azt hiszem mindig szeretem őt, de akkor miért rémített meg ennyire a közelsége. Ha jól tippelek az utolsó rohadt esélyemet is elbaltázom, mint minden egyes alkalommal, nehogy megtaláljon engem a boldogság. Megnézem az időt, már két órája elmentem a hotelből, és körülbelül 20 nem fogadott hívásom van tőlük. Nem szándékozok még vissza menni, nekem még idő kell ahhoz, hogy megértsem mit is tettem, hogy Luke-nak el tudjam mondani, hogy mennyire szeretem, csak megrémít a dolog. Egy parkhoz érek, az első padra leülök, és énekelni kezdek, nem hangosan csak épp hogy hallani lehessen. Callal ellentétben nekem nincs valami jó hangom, de imádok énekelni. Amikor magam alatt vagyok, akkor pedig még inkább szeretem magból kiadni a fájdalmat, a szomorúságot, vagy éppen azt, hogy valamit jól elcsesztem. Egy két érzelmesebb résznél a könnyeim is ki szoktak csordulni, de hamar eltüntetem nyomait, mert szeretek erős maradni, hogy az emberek ne lássanak gyengének. Amint valaki gyengének lát téged, azt fel tudja ellened használni, és én ezt próbálom megakadályozni, hogy még véletlenül se tudjanak hátba támadni. Jól esett a félhomályban énekelgetni, a sorok csak jöttek maguktól, már vagy egy tucat számot elénekeltem, valamelyik szerelmes szám volt, valamelyik a csalódásról szólt, de énekeltem olyat is ami a boldogság megtalálásáról szólt. Természetesen egy maradt ki, a boldogság elvesztése. Nem kellet sok, hogy az agyam megtalálja azt a számot, amiért a szívem rég áhítozott. Nem kellett sok, hogy egy pillanat alatt nem kis hangerővel el kezdjem énekelni:

For a while we prenteded
That we never had to end it
But we knew we’d have to say goodbye
You were crying at the airport
When they finally closed the plane door
I could barely hold it all in side

Éreztem, ahogy forró könnyeim megindulnak, és utat égetnek arcomon. Szüntelenül folytak tovább, de én nem törődve velük énekeltem, addig míg zokogásba nem törtem ki. Ezt nem hiszem el, megint elrontottam, és nem lesz több esélyem, mert vissza megy az ex barátnőjéhez, aki ezerszer szebb nálam. Megint elbuktam, megint elintéztem magamnak, hogy egyedül maradjak. Lábaimat felhúztam, térdemen támasztottam meg homlokomat és úgy sírtam tovább. Ez az egész olyan nehéz és zavaros, ezt már nem bírom elviselni. Mennyivel könnyebb lenne minden ha nem lennék, ha mindenki azt hiszi eltűntem, egyszer csak bele törődnek abba, hogy többé nem létezem. Mennyivel könnyebb lenne nekem is ha nem élnék, annyi teher esne le vállaimról, amit nem kéne többet cipelnem, olyan jó lenne. Letöröltem könnyeimet, belekotortam táskámba, és elővettem egy pengét. Azt se tudom mikor raktam bele, valószínűleg még régebben kerülhetett oda, amikor még az osztálytársaimmal is rossz volt a viszonyom, és folyton bántottak. Igaz csak szavakkal bántottak, de az épp elég megrázkódtatás volt egy 14 éves gyereknek. Akkoriban minden rossz volt, és most is kezdd minden olyan lenni mint akkor, és én ezt képtelen vagyok még egyszer végig csinálni. Körül néztem, hogy nem jön-e arra valaki, és egy egyszerű mozdulattal megvágtam a kezemet, a fájdalomtól felordítottam és sírni kezdtem. A könnyeim vérző kezemre potyogtak, ami rettenetesen csípte a sebet. Éreztem, hogy a vérveszteség megteszi hatását. A padról felálltam, hogy elinduljak haza, de hirtelen a földre zuhantam, még éreztem ahogy valami meleg folyadék végigfolyik arcomon, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egy hatalmas sikolyt hallok, és két velem egy idős fiatal lány fut oda mellém, valamit beszélnek hozzám, de nem tudok reagálni. Szemeim fájnak, és nehezek, nem szeretném őket lehunyni, de eluralkodik rajtam a fáradtság.

Luke szemszöge
Naomi elfutott, nem tudom hova, egyenlőre annyit tudok, hogy elfutott. Kifutva a medencéből összeszedem a cuccaimat, és úgy indulok utána. Végig egyenesen felfele nézek, hátha valahol utolérem, de nem hogy utolérem, teljesen átöltözve jön velem szemben.
- Noni, te meg mi a fenét csinálsz? Mégis mi történt? – kérdezem aggódva, nem tudom mi játszódhat le a lányban, de igazán elárulhatná nekem is. – Azt hittem te is ezt akarod, és sajnálom ha tévedtem, nem akartalak megbántani. – lépek hozzá közelebb, de ő ezt kihasználva, gyorsan elfut mellettem. Utána akartam menni, de jelenleg teli van a kezem cuccokkal, meg amúgy is Calék biztosan rákérdeztek, hogy hova megy. Felérve azonban mást tapasztaltam, mindenki harci díszben felöltözve vár rám. Mindenki egy személyként kezdett el velem üvölteni, hogy mit csináltam már megint. Basszus nem tudom Naomi mit mondott, de ezt jól elcsesztem, ha így fogadnak.
- Nem csináltam semmi rosszat oké! Nem tudom Naomi mit mondott, és azt sem tudom, hogy hova ment, de nem történt semmi. – mindenki feszülten néz rám, mire Cal lép elém
- Mi az hogy nem tudod hova ment, te komolyan elengedted úgy, hogy nem tudod hova megy?- üvölt velem Cal és én megsemmisülve állok előtte. Tehát senki nem tudja hol van és mindenért engem okolnak, ez egyre jobb lesz.
- Te is tudod milyen kiszámíthatatlan állapotban van, hogy engedhetted el? – kezdett el Mickey is kiabálni velem. Persze amilyen büszke vagyok, nem hagyta az önérzetem azt, hogy engem okoljanak mindenért.
- Ti kiabáltok velem, aztán ti ugyan úgy elengedtétek, ti sem vagytok semmivel se különbek nálam. És hogy tisztában legyetek vele mégis mi történt, megcsókoltam, de nem utasított el, hanem vissza csókolt. – kiabáltam velük én is. Senki se szólt vissza, így én törtem meg a csendet.
- Felöltözök én is, és elmegyünk megkeresni. – Gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy Green day-es pólót, és egy fekete pulcsit. – Párokban fogunk menni, Mickey - Hope-val, Calum – Ashtonnal, én pedig egyedül. Van valamilyen ellenvetés? – tettem fel a kérdést, mire nem kaptam választ. Kiérve a hotelből 3 fele indultunk el. Naomi körülbelül háromnegyed órája ment el, de merre mehetett, előkaptam a telefonomat, és felhívtam, hátha felveszi, de semmi csak kicsöng. Ha bármi baja esik nem tudom mit fogok tenni, ez az egész az én hibám. Ha nem csókolom meg, ha nem nyomulok rá, ha nem ismerem meg, akkor most nem szökött volna el. Mi van ha már rég a reptéren van és várja a repülőt, hogy itt hagyjon minket. De mi oka lehetett rá, hogy így elszaladt, én ezt nem értem, az egyik pillanatban még megcsókol, utána meg elszalad. A környező utcákat már körbe jártam, de sehol se akadtam a nyomára. Gyorsan oda telefonáltam Calhoz, aki azonnal felvette.
- Szia haver, na megtaláltátok?
- Nem, semmi nyoma, de még tippem sincsen. Az előbb beszéltem Mickey-val, de ő se tud róla semmit. – mondta Cal egy lélegzettel. Lehetett érezni hangján az idegességet, most biztos nem lennék ott mellette.
- Én az előbb próbáltam hívni, de nem vette fel a telefont. – adtam tudtára, a további próbálkozásaimat.
- Ja, mi is hívtuk, de nem jártunk mi se sok sikerrel.
- Majd hívlak ha találtam valamit.
- Oké, helló! – köszöntem el tőle, és a zsebem mélyére süllyesztettem a telefonomat.
Tovább sétáltam, már lassan a belvárosnál jártam, de sehol sem volt. Benéztem egy két étterembe, pár üzletbe, de nem találtam rá. Már kezdd marhára aggasztani az eltűnése. Olyan mintha itt lenne valahol a közelben, mégse találom sehol se. Hosszas keresésé után egy hatalmas parkot pillantok meg, egy próbát megér alapon bementem hátha rá akadok. Leülök egy padra, és gondolkodni kezdek, hogy hol ronthattam el. Telefonomat előhalászom a zsebemből, Naomi közel 2 órája tűnt el, és még senki se hívott, hogy megtalálták volna. Csak nem szívatnak meg, hogy nem hívnak fel, minden esetre én tovább keresem. Nagyjából fél órája bolyongok a parkban, és egyszer oda futottam egy lányhoz, hogy mit képzel magáról, de mikor megfordult, kicsit se hasonlított Nonira. Igaz nem haragudott, és még a telefonszámát is megadta, de most nem az a lényeg, hogy mit csinálnak ezek a „nem mondok csúnyát”. Már elhagyott minden reményem, és próbálom megtalálni a kiutat, de szerencsémre még azt se találom. A távolból egy sikoltás hallatszódott, én automatikusan a hang irányába futottam. Nem hallottam többször a hangot, így amerre elindultam arra futottam tovább. Hirtelen megcsillant a remény lángja, hogy Naomi ott lesz, és rátalálok. Nem volt nehéz megtalálni a hangforrást, mert körülbelül 5 ember állt körbe, én is oda furakodtam, hogy megnézzem mi történik, ekkor felbukkant előttem Mickey és Hope is. Hope rögtön elkezdett sírni, mikor meglátta a Földön vérző Naomit. Mickey addig hívta a mentőket, én pedig Calt és Asht. A mentősök szerencsére hamar ide értek, és próbálták minél hamarabb ellátni a sebet. Mi 3-an beültünk a mentőbe, és úgy mentünk be a kórházba. Én egész végig a gépeket néztem amire Naomi volt kötve, figyeltem az életjeleit, de nem mutat sok jót. Az életjelei gyengék, akár mikor meghalhat, de én bízok benne, bízok abban, hogy erős marad. Tudom, hogy mindent túl él, nem lesz semmi baja. Azonban ebben csak én vagyok ilyen biztos, ahogy hallom Mickey hangját, és az elfojtott sírását. Érezni lehet rajta, hogy kitörni készül belőle a sírás, de tartja magát, főleg, hogy éppen Calnak számol be a jelenlegi állapotáról, és arról, hogy melyik kórházba megyünk. Egyedül Hope az akit sírni látok, majd meghallok egy élesen sípoló hangot, és azonnal a műszerekre nézek. Naomi szíve leállt, túl sok vért vesztett. Mind a hárman sírásban törtünk ki, és ez a bűn tudat amit érzek kegyetlen. 

Ne felejtsetek el kommentelni :D