- Hallottad
miért vagyok még itt ugye?- kérdezi tőle ledermedve, remélte, hogy Luke
elmondta a többieknek, a bent léte okát.
- Nem. Gondolom megfigyelésből. Luke csak annyit mondott, hogy megcsinálnak pár rutin vizsgálatot. – Naomi azonnal Luke-ra pillantott, és gyilkos pillantásával, vagy 5-ször kinyírta a fiút. – Ugye nincs semmi baj? – hangjában a szín tiszta aggodalom hallatszódik, ekkor Naomi könnyei ismét útnak erednek. Minden egyes könnycsepp nyomot hagyva maga után, minden egyes elhullajtott csepp beleég arcába, mintha ezek lennének utolsó pillanatai. Azonban egy egyszerű mozdulattal eltünteti őket, és végigsimít arcán mintha soha nem is lettek volna ott.
- Az orvos szerint nagy esély van arra, hogy hasnyálmirigy rákom van. – mondta ki minél gyorsabban, hogy még csak bele gondolnia se kelljen. Szüntelenül kezdtek folyni könnyei, Calum átöleli, így testvére karjaiban sírt tovább.
- Nyugi kicsi lány nem lesz semmi baj. – nyugtatta szeretett húgát, de ő is tudta, hogy itt semmi sem lesz rendben. Calum tudta milyen végzetes tud lenni egy rákos megbetegedés, és tudja, hogy ha nem lesznek elég erősek, akkor Naomi nem fogja túlélni, ami végzetes lenne mindenki számára. Meghitt pillanatuknak az orvos vetett véget.
- Jó estét fiatalok, sajnos megvannak az eredmények,és nem tudok semmi jó hírrel szolgálni. Ahogy önök is tudják felmerült a hasnyálmirigyrák gyanúja, ami be is igazolódott, de ez még nem minden, sajnos elég előrehaladott stádiumban van a rák, és egy kisebb áttétet találtunk a májban. – mondta ki az orvos, mire mindenkiben megfagyott a vér. Senki se akart hinni az orvosnak, mintha ez csak egy hiba lenne, mintha csak összecseréltek volna pár papírt, pedig mindenki tudta, hogy ez nem így van. Innentől kezdve csak a szerencsében tudtak bízni, hogy Naomi túlélje.
- Mennyi esélye van a túlélésre?- kérdezte meg Cal, miután tudatosult benne, hogy elveszítheti egyetlen testvérét, akit mindennél jobban szeret.
- Nem sok, először megpróbálkozunk egy kemoterápiás kezeléssel, hátha kisebb lesz a tumor, de közben gyógyszert is kell szednie. Ha ez nem válik be akkor sugárkezeléssel is próbálkozunk. Ígérem mindent megteszünk, hogy a hölgy túlélje, de nem sok esély van rá. Sajnos műtéti beavatkozással nem megyünk sokra, mert maga a tumor már összekapcsolódott a környezetével, viszont az epét és a vékonybelet pedig nem zárja el. Valószínűleg erős fájdalmai lesznek a hátában, mivel a rák oda vezeti ki a fájdalmat. – tájékoztatta őket az orvos, és már indult is volna ki, de előtte még Naomi feltette azt a bizonyos kérdést.
- Mennyi időm van hátra?- tette fel félve a kérdést. Ő semmit nem tudott a betegségéről, eddig valahogy nem vonzotta, hogy halálos betegségekről olvasson, de most kifejezetten hasznos lett volna számára ez a tudás.
- Maximum egy évre tippelek a mostani helyzetből ítélve, de ha a kezelésektől csökken a daganat, akkor akár túl is élheti. – mosolygott rá az orvos, hátha egy kicsit megnyugtatja a fiatal lányt, de nem érezte, hogy bármi is segítene rajta. Általában a rákos betegségek idős emberek szervezetében lesznek jelen nem egy 18 éves fiatal lányéban, de úgy látszik a rák nem válogat. Eddig nem is érezte ennek a nyomását, most mégis majd megőrül a tudattól, hogy a 20. életévét már nem éli meg. Rettentően nehezen tudja ezt sok új és rémisztő információt feldolgozni, jelenleg nem tudja hova tenni, nem tud vele mit kezdeni, még nincs felkészülve a halálra. Mégis miért pont neki juthatott ez a sors, hogy így elintézte magát.
- Mindjárt jövök. – mondta halk elhalt hangon Naomi, és kisétált a kórteremből, le egészen a kórház bejáratáig. Meglátott egy hozzá közel eső padot, és elindult irányába. Tudja, hogy nem lesz helyes a következőt tette, de most erre van szüksége. Kivesz zsebéből egy szál cigarettát, és meggyújtja a halált hozó eszközt, végül is minek foglalkozzon az egészségével hiszen az orvos megmondta, hogy nem fogja túlélni, ha fejre áll, akkor is meg fog halni. Nem sokkal később egy csapatot hall közeledni felé.
- Nyugi mi veled vagyunk, de meg kell értened, hogy most semmi olyat nem csinálhatsz, ami ártana az egészségednek. – guggolt le eléje Mickey, és kezébe vette kezeit. Végig simított rajtuk és egy apró puszit hintett rá. – Tudjuk ez rossz, de ha meg se próbálod az még rosszabb. – folytatta monológját Mickey, de nem tudta befejezni, mert két apró kar a nyaka köré fonódott.
- Úgy fogtok hiányozni! – szipogott egyet, de most nem sírta el magát, most erőt vett magán. – El sem tudjátok képzelni mennyire ijesztő ez az egész, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiderül, hogy rákos vagyok.
- Hidd el kicsi lány el tudjuk képzelni, nekünk is nehéz elveszíteni egy közeli szerettet. – motyogta Mickey még mindig ölelve Naomit. Hirtelen feláll és a kezében tartva a lányt indul fel a kórházba.
- Mickey letehetsz, nem a lábam tört el, hanem van egy kibebaszott tumor a gyomromba. – mondta ki nevetve Naomi, és egy pillanatra sikerült elfelejtenie a rá váró hónapokig tartó szenvedést.
- Felesleges letennem tégedet, úgyse tudod hova kell menni. Hiszen te lementél elszívni egy szál friss levegőt, amíg mi átvittük a behozott ruháidat az új szobádba, ami hatalmas, így itt tudunk maradni veled éjszaka, persze csak kettesével, és a legjobb, hogy nincs szobatársad, és nem is lesz. – nyújtotta el az és-t, mire Naomi csak szorosan átölelte nyakát és egy „köszönöm” féleséget suttogott nyakába.
- Nem. Gondolom megfigyelésből. Luke csak annyit mondott, hogy megcsinálnak pár rutin vizsgálatot. – Naomi azonnal Luke-ra pillantott, és gyilkos pillantásával, vagy 5-ször kinyírta a fiút. – Ugye nincs semmi baj? – hangjában a szín tiszta aggodalom hallatszódik, ekkor Naomi könnyei ismét útnak erednek. Minden egyes könnycsepp nyomot hagyva maga után, minden egyes elhullajtott csepp beleég arcába, mintha ezek lennének utolsó pillanatai. Azonban egy egyszerű mozdulattal eltünteti őket, és végigsimít arcán mintha soha nem is lettek volna ott.
- Az orvos szerint nagy esély van arra, hogy hasnyálmirigy rákom van. – mondta ki minél gyorsabban, hogy még csak bele gondolnia se kelljen. Szüntelenül kezdtek folyni könnyei, Calum átöleli, így testvére karjaiban sírt tovább.
- Nyugi kicsi lány nem lesz semmi baj. – nyugtatta szeretett húgát, de ő is tudta, hogy itt semmi sem lesz rendben. Calum tudta milyen végzetes tud lenni egy rákos megbetegedés, és tudja, hogy ha nem lesznek elég erősek, akkor Naomi nem fogja túlélni, ami végzetes lenne mindenki számára. Meghitt pillanatuknak az orvos vetett véget.
- Jó estét fiatalok, sajnos megvannak az eredmények,és nem tudok semmi jó hírrel szolgálni. Ahogy önök is tudják felmerült a hasnyálmirigyrák gyanúja, ami be is igazolódott, de ez még nem minden, sajnos elég előrehaladott stádiumban van a rák, és egy kisebb áttétet találtunk a májban. – mondta ki az orvos, mire mindenkiben megfagyott a vér. Senki se akart hinni az orvosnak, mintha ez csak egy hiba lenne, mintha csak összecseréltek volna pár papírt, pedig mindenki tudta, hogy ez nem így van. Innentől kezdve csak a szerencsében tudtak bízni, hogy Naomi túlélje.
- Mennyi esélye van a túlélésre?- kérdezte meg Cal, miután tudatosult benne, hogy elveszítheti egyetlen testvérét, akit mindennél jobban szeret.
- Nem sok, először megpróbálkozunk egy kemoterápiás kezeléssel, hátha kisebb lesz a tumor, de közben gyógyszert is kell szednie. Ha ez nem válik be akkor sugárkezeléssel is próbálkozunk. Ígérem mindent megteszünk, hogy a hölgy túlélje, de nem sok esély van rá. Sajnos műtéti beavatkozással nem megyünk sokra, mert maga a tumor már összekapcsolódott a környezetével, viszont az epét és a vékonybelet pedig nem zárja el. Valószínűleg erős fájdalmai lesznek a hátában, mivel a rák oda vezeti ki a fájdalmat. – tájékoztatta őket az orvos, és már indult is volna ki, de előtte még Naomi feltette azt a bizonyos kérdést.
- Mennyi időm van hátra?- tette fel félve a kérdést. Ő semmit nem tudott a betegségéről, eddig valahogy nem vonzotta, hogy halálos betegségekről olvasson, de most kifejezetten hasznos lett volna számára ez a tudás.
- Maximum egy évre tippelek a mostani helyzetből ítélve, de ha a kezelésektől csökken a daganat, akkor akár túl is élheti. – mosolygott rá az orvos, hátha egy kicsit megnyugtatja a fiatal lányt, de nem érezte, hogy bármi is segítene rajta. Általában a rákos betegségek idős emberek szervezetében lesznek jelen nem egy 18 éves fiatal lányéban, de úgy látszik a rák nem válogat. Eddig nem is érezte ennek a nyomását, most mégis majd megőrül a tudattól, hogy a 20. életévét már nem éli meg. Rettentően nehezen tudja ezt sok új és rémisztő információt feldolgozni, jelenleg nem tudja hova tenni, nem tud vele mit kezdeni, még nincs felkészülve a halálra. Mégis miért pont neki juthatott ez a sors, hogy így elintézte magát.
- Mindjárt jövök. – mondta halk elhalt hangon Naomi, és kisétált a kórteremből, le egészen a kórház bejáratáig. Meglátott egy hozzá közel eső padot, és elindult irányába. Tudja, hogy nem lesz helyes a következőt tette, de most erre van szüksége. Kivesz zsebéből egy szál cigarettát, és meggyújtja a halált hozó eszközt, végül is minek foglalkozzon az egészségével hiszen az orvos megmondta, hogy nem fogja túlélni, ha fejre áll, akkor is meg fog halni. Nem sokkal később egy csapatot hall közeledni felé.
- Nyugi mi veled vagyunk, de meg kell értened, hogy most semmi olyat nem csinálhatsz, ami ártana az egészségednek. – guggolt le eléje Mickey, és kezébe vette kezeit. Végig simított rajtuk és egy apró puszit hintett rá. – Tudjuk ez rossz, de ha meg se próbálod az még rosszabb. – folytatta monológját Mickey, de nem tudta befejezni, mert két apró kar a nyaka köré fonódott.
- Úgy fogtok hiányozni! – szipogott egyet, de most nem sírta el magát, most erőt vett magán. – El sem tudjátok képzelni mennyire ijesztő ez az egész, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiderül, hogy rákos vagyok.
- Hidd el kicsi lány el tudjuk képzelni, nekünk is nehéz elveszíteni egy közeli szerettet. – motyogta Mickey még mindig ölelve Naomit. Hirtelen feláll és a kezében tartva a lányt indul fel a kórházba.
- Mickey letehetsz, nem a lábam tört el, hanem van egy kibebaszott tumor a gyomromba. – mondta ki nevetve Naomi, és egy pillanatra sikerült elfelejtenie a rá váró hónapokig tartó szenvedést.
- Felesleges letennem tégedet, úgyse tudod hova kell menni. Hiszen te lementél elszívni egy szál friss levegőt, amíg mi átvittük a behozott ruháidat az új szobádba, ami hatalmas, így itt tudunk maradni veled éjszaka, persze csak kettesével, és a legjobb, hogy nincs szobatársad, és nem is lesz. – nyújtotta el az és-t, mire Naomi csak szorosan átölelte nyakát és egy „köszönöm” féleséget suttogott nyakába.
Naomi
szemszöge
Egy
hónappal később
Amióta benn vagyok, azóta semmi nem változott, azon kívül,
hogy kihullott az összes hajam. Az állapotom nem javult, de nem is romlott,
viszont az arcom beesett a fogyástól, a sok hányástól pedig kipöttyösödött az
arcom. Rettenetes ez az egész, anya sincs itt velem, mert nem hagyhatja ott a
munkahelyét, a fiúk pedig külön kérelmezték, hogy ne vigyenek át másik
kórházba. Ha már a fiúknál tartunk, mindennek utána néztek, minden káros
dologtól megvontak engem, letiltottak a dohányzásról, és rengeteg zöldséget, és
gyümölcsöt vesznek nekem. A turnét lemondták hiába mondtam, hogy számukra ez
egy nagy lehetőség, ők ezzel nem értettek egyet, így inkább szerveztek egy
turnét az államokban, ezáltal minden nap ha csak egy kicsit is, de itt vannak
és figyelnek rám. Néha egy kicsit felkelek az ágyból, és kimegyek a folyosóra
sétálni, elmegyek a kórház rejtett szegleteibe, és az emberek látnak, rám
néznek, és tudják honnan jöttem, a kopasz fejem a beesett arcom mindent elmond.
Elmondja, hogy már nincsen sok hátra és
ez piszok nehéz. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen is pontosan azt
érezni, hogy a halál minden nap meglátogat, és rád mosolyog tudatva, hogy meg
fogsz halni. Nincs más választásom, csak ülök, és várom, hogy történjen valami
hogy bekövetkezzen az a bizonyos csoda, ami megváltoztat mindent, és
megmutatja, hogy ez még nem a vég. Mély elmélkedésemet az ajtó halk nyílása
zavarta meg. Akik ilyen halkan jönnek be azok csak is a fiúk lehetnek. Eleinte
a recepción kérdezték,meg hogy itt vagyok-e, de 1 hónap után már megszokott
volt, hogy minden nap jönnek, így csak halkan benyitottak, ha alszok véletlenül
se keltsenek fel. Az ajtó felé fordultam, de csak egy ember lépett be rajta
Luke.
- Szia. – álltam fel az ágyról. – Hiányoztok nagyon. – öleltem át, fejemet a mellkasába süllyesztve.
- Szia. – suttogta halkan. Mióta benn vagyok, szinte megszakadt köztünk a kapcsolat, nem beszélgetünk sokat, és nem nevetünk, csak ülünk néha elejtve egy pár mondatot. Luke viseli a legrosszabban a bent létemet. Ez kicsit ironikus, hiszen mégis csak én vagyok a beteg, de ez nem jelent problémát. Luke mindenben segít, és rettentően hálás vagyok neki, de van egy olyan érzésem, hogy ő már megásta a koporsómat.
- Sétálunk?- vettem én is halkra a hangom, látva, hogy ma sincs beszélgetős kedvében.
- Persze. – Luke elővett a zsebéből egy kendőt, ami sötét kék színben pompázott, rajta apró betűkkel a kedvenc dolgaim voltak rápingálva, és körülöttük egy csomó apró virág volt. Első pillantásra beleszerettem, hiába voltam tisztában azzal, hogy a kendőt milyen használatra hozta nem a rossz érzés fogott el. Hirtelen legördült egy könnycsepp arcomon, és újra éreztem azt az erős köteléket közöttünk. – Tudom utálni fogsz amiért ilyen ajándékot csináltattam, de muszáj volt.
- Imádom. – másztam oda hozzá az ágyon, hogy át tudjam ölelni, de most nyaka köré fontam a kezemet, és egy apró puszit leheltem arcára. – Ne temess el, hiszen még itt vagyok, és élek. – suttogtam remegő hangon, a sírás már fojtogatott, de nem érdekelt. – Rettentően hiányzik a régi Luke, aki az erőt tartotta bennem, és mindig mosolygásra késztetett jelenléte. – sírtam végül el magam. Persze ő meg sem szólalt, csak megsimogatta hátamat, percekkel később ő vetett véget ölelésünknek, és egy torok köszörülés után végre megszólalt.
- Csak öltözz utcai ruhába oké?- rápillantottam, és eleget tettem kérésének. Természetesen eléggé sokáig tartott míg átöltöztem, így Luke a segítségemre sietett. Miután készségesen „felöltöztetett” a kezébe vette a fejkendőt, összehajtotta, és mögém lépett. Fejem fölé hajolt, és egy lágy puszit hintett rá, majd lassú és óvatos mozdulattal a fejemre rakta az anyagot. A tükörben végignézett rajtam, és egy apró mosoly bújt meg arcán, ami hirtelenjében végig futott rajtam is, így egy széles vigyorral az arcomon tekintettem rá. A kendőt tarkómnál megkötötte, és hagyta, hogy a maradék anyag hátul lelógjon. Szembe fordultam vele, és mosolyogva kézen fogtam, így indultunk utunkra.
- Luke, mégis meddig kell még sétálni?- kérdeztem, gyorsan kapkodva a levegőt, ami neki is feltűnt, így hirtelen előttem termett.
- Atya ég jól vagy?- kérdezi aggódva, amin elmosolyodok. Luke arcára az értetlenség ül ki, így mosolyom szélesebb lett, mint valaha. - Nyugi nincs semmi bajom, csak elfáradtam. – nevettem tovább, és elindultam a legközelebbi pad felé. Luke követett, és leült mellém a padra, mint mindig egy kicsit most is távolságtartó.
- Miért csinálod ezt velem?- kérdeztem nyugodt hangon.
- Mégis mit. – jött a válasz a mellettem lévő fiútól.
- Miért nem bírod elviselni azt, hogy beteg vagyok? Miért nem tudsz úgy tekinteni rám, mint Mickey vagy Ash? Neked miért kell minden egyes mozdulatoddal tudatnod, hogy meg fogok halni? Nem is adsz esélyt arra, hogy túléljem, fogadni mernék rá, hogy te vagy az egyedüli, aki a temetésemet tervezi, aki csak azért jön be hozzám, hogy ne tűnjön bunkónak. Te vagy az egyetlen olyan ember, aki úgy viselkedik mellettem, mintha fertőző lennék. – törtem ki mint egy vulkán, még saját magamat sem értem, de ez már régóta nyomta a lelkemet. A megkönnyebbüléstől ismét rám tört a zokogás, és amíg Luke a távolba meredve nézett, én a lefolyó könnyeimmel a válaszára vártam. – Legalább néznél a szemembe, ha hozzád beszélek. Nem értelek, én vagyok halálra ítélve, mégis te leszel depressziós, vagy mi a tököm? Csak egy rohadt napra akarlak visszakapni érted, látni akarom a szemedben megcsillanó örömöt mikor meglátsz. Szeretném látni azt az aranyos mosolyt, amit annyira szeretek, én csak szeretnélek újra látni. – zokogtam tovább, felhúzva lábaimat a padra, és átölelve azokat. Sok idő telhetett el így, mire abbahagytam a sírást, tekintetem minden alkalommal Luke-on állapodott meg, persze ez neki is feltűnt, hisz a szeme sarkából rám-rám pillantott.
- Tudod azt sem tudom, hogyan kezdjem, én csak...- hangjára automatikusan felpillantottam, ő vett egy mély levegőt, és úgy folytatta tovább. – Senki se viseli jól, otthon állandóan a veszekedések mennek, mindenki fáradt és kétségbe van esve. Egyikőnk sincs felkészülve arra, hogy elveszítsen téged. Tisztában vagy vele, hogy rettentően szeret mindenki, ahányan vagyunk annyiféle képpen. Mind a négyen máshogy dolgozzuk ezt fel, de ahogyan neked nehéz, annyira nekünk is. – miközben beszélt a szívverésem felgyorsult, a kérdésre még mindig nem adta meg a választ, de már ez is több volt a semminél. – Ahogy mondtam mindenki máshogy dolgozza ezt fel, és a többieknek is ugyan úgy fáj, mint nekem, csak én nem rejtem véka alá az érzéseimet. Ahogy te azt mondod, hogy számunkra felfoghatatlan érzés a haldoklás, úgy számodra is felfoghatatlan ez az érzés. Kegyetlen érzés végig nézni azt ahogy egyre gyengébb vagy, még rád nézni is szörnyű. Egyfolytában keresem benned a régi éned, de olyan mintha meghalt volna, keresem azt a bohókás lányt aki szarik a világra, keresem benned azt a lányt akibe 1 éve beleszerettem, keresem a szerelmemet aki készül feladni az életét csak azért mert nehéz. Viszont ez a lány, aki előttem ül teljesen más ember. Feje tetején egy fiatal fiútól kapott fejkendőt hord eltakarva a kopasz fejét, annak ellenére, hogy soha nem érdekelte más véleménye. Sajnos előttem nem az a Naomi ül, aki egykor erős és magabiztos volt, magam előtt csak egy olyan lányt látok, aki nem akar küzdeni az életéért, aki beletörődött sorsába, ezzel megpecsételve mindenki életét. – Luke abbahagyta monológját. Lassan rám vezette tekintetét, azonban most nem sírtam, hallottam amit mondott, és tudtam, hogy igaza van. Kicsit húzva az agyát felálltam a padról, és a pad háttámlájában kapaszkodtam meg. Luke minden mozdulatomat árgus szemekkel követte, miután látta, hogy „rosszul vagyok” felállt és megállt előttem. Pár méterrel távolabb állt tőlem, így csak aggódó pillantásokkal illetett meg. Felém lépett megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Luke szemei egyfolytában a szám és a szemeim között cikáztak, várva arra, hogy szabad utat adjak neki. Én ugyan így egyszer gyönyörű szemeiben vesztem el, vagy telt ajkait néztem, ahogyan azt a nyavalyás piercinget harapdálja. Szájáról tekintetem ismét gyönyörű kék szemeire tévedtek, szemem sarkából megpillantottam száján megbújó huncut mosolyát, mire derekamnál átkarolva magához húzott, és szenvedélyes csókban forrtunk össze. Csókja eleinte lágy volt és törődő, de nagyon hamar engedve a csábításnak vad és szenvedélyessé vált. Luke combjaimnál fogva megemelt, így derekánál átkaroltam lábaimat, megszüntetve még a levegőt is közöttünk.
- Annyira hiányoztál már. – suttogtam neki, úgy hogy egy percre sem engedtem el.
- El sem tudod képzelni mennyire szeretlek. – kontrázott rá előző mondatomra, mire ismét megszólaltam.
- Ha csak fele annyira szeretsz engem, mint én téged, akkor már belehaltál volna a hiányomba. – reagáltam előző megszólalására, most már teli vigyorral a képemen.
- Te is tudod, hogy ilyen téren verhetetlen vagyok. – támasztotta homlokát homlokomnak, mire lábammal elengedtem derekát, így lejjebb kellett hajolnia. Szólásra nyitottam számat, hogy ezt a csatát bizony én nyerem meg, de Luke ezt nem engedte, így mielőtt megszólalhattam volna megcsókolt. Én lábujjhegyre álltam, ő pedig közelebb hajolt hozzám, ezt az „idilli” pillanatunkat egy közelben ülő hajléktalan zavarta meg egy ’ Menjetek szobára’ ordibálással, persze erre az összes ember felfigyelt, így mi kézen fogva és lehajtott fejjel hagytuk el a park területét.
- Szia. – álltam fel az ágyról. – Hiányoztok nagyon. – öleltem át, fejemet a mellkasába süllyesztve.
- Szia. – suttogta halkan. Mióta benn vagyok, szinte megszakadt köztünk a kapcsolat, nem beszélgetünk sokat, és nem nevetünk, csak ülünk néha elejtve egy pár mondatot. Luke viseli a legrosszabban a bent létemet. Ez kicsit ironikus, hiszen mégis csak én vagyok a beteg, de ez nem jelent problémát. Luke mindenben segít, és rettentően hálás vagyok neki, de van egy olyan érzésem, hogy ő már megásta a koporsómat.
- Sétálunk?- vettem én is halkra a hangom, látva, hogy ma sincs beszélgetős kedvében.
- Persze. – Luke elővett a zsebéből egy kendőt, ami sötét kék színben pompázott, rajta apró betűkkel a kedvenc dolgaim voltak rápingálva, és körülöttük egy csomó apró virág volt. Első pillantásra beleszerettem, hiába voltam tisztában azzal, hogy a kendőt milyen használatra hozta nem a rossz érzés fogott el. Hirtelen legördült egy könnycsepp arcomon, és újra éreztem azt az erős köteléket közöttünk. – Tudom utálni fogsz amiért ilyen ajándékot csináltattam, de muszáj volt.
- Imádom. – másztam oda hozzá az ágyon, hogy át tudjam ölelni, de most nyaka köré fontam a kezemet, és egy apró puszit leheltem arcára. – Ne temess el, hiszen még itt vagyok, és élek. – suttogtam remegő hangon, a sírás már fojtogatott, de nem érdekelt. – Rettentően hiányzik a régi Luke, aki az erőt tartotta bennem, és mindig mosolygásra késztetett jelenléte. – sírtam végül el magam. Persze ő meg sem szólalt, csak megsimogatta hátamat, percekkel később ő vetett véget ölelésünknek, és egy torok köszörülés után végre megszólalt.
- Csak öltözz utcai ruhába oké?- rápillantottam, és eleget tettem kérésének. Természetesen eléggé sokáig tartott míg átöltöztem, így Luke a segítségemre sietett. Miután készségesen „felöltöztetett” a kezébe vette a fejkendőt, összehajtotta, és mögém lépett. Fejem fölé hajolt, és egy lágy puszit hintett rá, majd lassú és óvatos mozdulattal a fejemre rakta az anyagot. A tükörben végignézett rajtam, és egy apró mosoly bújt meg arcán, ami hirtelenjében végig futott rajtam is, így egy széles vigyorral az arcomon tekintettem rá. A kendőt tarkómnál megkötötte, és hagyta, hogy a maradék anyag hátul lelógjon. Szembe fordultam vele, és mosolyogva kézen fogtam, így indultunk utunkra.
- Luke, mégis meddig kell még sétálni?- kérdeztem, gyorsan kapkodva a levegőt, ami neki is feltűnt, így hirtelen előttem termett.
- Atya ég jól vagy?- kérdezi aggódva, amin elmosolyodok. Luke arcára az értetlenség ül ki, így mosolyom szélesebb lett, mint valaha. - Nyugi nincs semmi bajom, csak elfáradtam. – nevettem tovább, és elindultam a legközelebbi pad felé. Luke követett, és leült mellém a padra, mint mindig egy kicsit most is távolságtartó.
- Miért csinálod ezt velem?- kérdeztem nyugodt hangon.
- Mégis mit. – jött a válasz a mellettem lévő fiútól.
- Miért nem bírod elviselni azt, hogy beteg vagyok? Miért nem tudsz úgy tekinteni rám, mint Mickey vagy Ash? Neked miért kell minden egyes mozdulatoddal tudatnod, hogy meg fogok halni? Nem is adsz esélyt arra, hogy túléljem, fogadni mernék rá, hogy te vagy az egyedüli, aki a temetésemet tervezi, aki csak azért jön be hozzám, hogy ne tűnjön bunkónak. Te vagy az egyetlen olyan ember, aki úgy viselkedik mellettem, mintha fertőző lennék. – törtem ki mint egy vulkán, még saját magamat sem értem, de ez már régóta nyomta a lelkemet. A megkönnyebbüléstől ismét rám tört a zokogás, és amíg Luke a távolba meredve nézett, én a lefolyó könnyeimmel a válaszára vártam. – Legalább néznél a szemembe, ha hozzád beszélek. Nem értelek, én vagyok halálra ítélve, mégis te leszel depressziós, vagy mi a tököm? Csak egy rohadt napra akarlak visszakapni érted, látni akarom a szemedben megcsillanó örömöt mikor meglátsz. Szeretném látni azt az aranyos mosolyt, amit annyira szeretek, én csak szeretnélek újra látni. – zokogtam tovább, felhúzva lábaimat a padra, és átölelve azokat. Sok idő telhetett el így, mire abbahagytam a sírást, tekintetem minden alkalommal Luke-on állapodott meg, persze ez neki is feltűnt, hisz a szeme sarkából rám-rám pillantott.
- Tudod azt sem tudom, hogyan kezdjem, én csak...- hangjára automatikusan felpillantottam, ő vett egy mély levegőt, és úgy folytatta tovább. – Senki se viseli jól, otthon állandóan a veszekedések mennek, mindenki fáradt és kétségbe van esve. Egyikőnk sincs felkészülve arra, hogy elveszítsen téged. Tisztában vagy vele, hogy rettentően szeret mindenki, ahányan vagyunk annyiféle képpen. Mind a négyen máshogy dolgozzuk ezt fel, de ahogyan neked nehéz, annyira nekünk is. – miközben beszélt a szívverésem felgyorsult, a kérdésre még mindig nem adta meg a választ, de már ez is több volt a semminél. – Ahogy mondtam mindenki máshogy dolgozza ezt fel, és a többieknek is ugyan úgy fáj, mint nekem, csak én nem rejtem véka alá az érzéseimet. Ahogy te azt mondod, hogy számunkra felfoghatatlan érzés a haldoklás, úgy számodra is felfoghatatlan ez az érzés. Kegyetlen érzés végig nézni azt ahogy egyre gyengébb vagy, még rád nézni is szörnyű. Egyfolytában keresem benned a régi éned, de olyan mintha meghalt volna, keresem azt a bohókás lányt aki szarik a világra, keresem benned azt a lányt akibe 1 éve beleszerettem, keresem a szerelmemet aki készül feladni az életét csak azért mert nehéz. Viszont ez a lány, aki előttem ül teljesen más ember. Feje tetején egy fiatal fiútól kapott fejkendőt hord eltakarva a kopasz fejét, annak ellenére, hogy soha nem érdekelte más véleménye. Sajnos előttem nem az a Naomi ül, aki egykor erős és magabiztos volt, magam előtt csak egy olyan lányt látok, aki nem akar küzdeni az életéért, aki beletörődött sorsába, ezzel megpecsételve mindenki életét. – Luke abbahagyta monológját. Lassan rám vezette tekintetét, azonban most nem sírtam, hallottam amit mondott, és tudtam, hogy igaza van. Kicsit húzva az agyát felálltam a padról, és a pad háttámlájában kapaszkodtam meg. Luke minden mozdulatomat árgus szemekkel követte, miután látta, hogy „rosszul vagyok” felállt és megállt előttem. Pár méterrel távolabb állt tőlem, így csak aggódó pillantásokkal illetett meg. Felém lépett megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Luke szemei egyfolytában a szám és a szemeim között cikáztak, várva arra, hogy szabad utat adjak neki. Én ugyan így egyszer gyönyörű szemeiben vesztem el, vagy telt ajkait néztem, ahogyan azt a nyavalyás piercinget harapdálja. Szájáról tekintetem ismét gyönyörű kék szemeire tévedtek, szemem sarkából megpillantottam száján megbújó huncut mosolyát, mire derekamnál átkarolva magához húzott, és szenvedélyes csókban forrtunk össze. Csókja eleinte lágy volt és törődő, de nagyon hamar engedve a csábításnak vad és szenvedélyessé vált. Luke combjaimnál fogva megemelt, így derekánál átkaroltam lábaimat, megszüntetve még a levegőt is közöttünk.
- Annyira hiányoztál már. – suttogtam neki, úgy hogy egy percre sem engedtem el.
- El sem tudod képzelni mennyire szeretlek. – kontrázott rá előző mondatomra, mire ismét megszólaltam.
- Ha csak fele annyira szeretsz engem, mint én téged, akkor már belehaltál volna a hiányomba. – reagáltam előző megszólalására, most már teli vigyorral a képemen.
- Te is tudod, hogy ilyen téren verhetetlen vagyok. – támasztotta homlokát homlokomnak, mire lábammal elengedtem derekát, így lejjebb kellett hajolnia. Szólásra nyitottam számat, hogy ezt a csatát bizony én nyerem meg, de Luke ezt nem engedte, így mielőtt megszólalhattam volna megcsókolt. Én lábujjhegyre álltam, ő pedig közelebb hajolt hozzám, ezt az „idilli” pillanatunkat egy közelben ülő hajléktalan zavarta meg egy ’ Menjetek szobára’ ordibálással, persze erre az összes ember felfigyelt, így mi kézen fogva és lehajtott fejjel hagytuk el a park területét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése