1. rész

Sziasztok ez lenne az első rész, még soha nem írtam fanfictiont (blogot se írtam soha), ezért az unalmas kezdést nézzétek el nekem. Bármilyen észrevételetek van nyugodtan írjátok le kommentbe, sokat segítene a visszajelzésetek, tudom elég rövidke lett ez a rész, de a következőek hosszabbak lesznek.

Naomi szemszöge

Fülembe a fülhallgatómmal sétálok Emilyhez, mikor a zenétől csak halkan, de meghallottam egy hangot a hátam mögül. Halál nyugodtan megfordulok és ahogy megláttam, hogy ki áll előttem halvány mosoly húzódik számra. Nem hittem szememnek, először fel sem ismertem olyan rég láttam, de leesett, hogy ki az. Abban a pillanatban olyan erősen szorítottam magamhoz ahogy csak tudtam. Kezét gyöngéden derekam köré fonta és egy puszit nyomott fejem búbjára.

- Úgy hiányoztál!- mondtam mellkasába mormogva.

- Te is nekem csöppség!- suttogta fülembe. Lassan eltoltam magamtól, gesztenye barna szemeibe néztem, és elmosolyodtam.

- Olyan jó, hogy végre itthon vagy, el se tudod képzelni mennyire unatkoztam nélküled.

- Annyira azért nem volt sok az a 4 hónapos turnénk. Ahogy hallom zenei ízlésed semmit sem változott. - célzott a fülesből bömbölő Green day számra.

- Csak jobb lett-mosolyogtam rá.

- Jut eszembe nincs kedved eljönni a holnapi próbánkra?- kérdezi Calum érdeklődve.

- Nem tudom, mert Emilyvel is régen csináltunk valamit közösen, és a bandatagokat se ismerem. - mondtam ellenkezve, hátha nem kell velük találkoznom.

- Na lécci majd megismered őket, nagyon jó fejek tudnak lenni, jobb napjukon- kezdett kérlelni egyre cinikusabb hangon.

- És mi lesz Emivel?- kérdeztem tőle még mindig reménykedve hogy megúszom a találkozást.

- Hozd őt is. - ajánlotta fel hátha lelkemre tud hatni. Nem értem, miért ilyen lényeges, hogy órákra össze legyek zárva 4 idiótával, akik semmi érdekfeszítő dologról nem tudnak beszélni. Cal már vagy 1000-szer próbálkozott rávenni hogy menjek el vele egy próbájukra, de mindig akadt valami jó kifogásom, aztán egy idő után nem próbálkozott.

- Biztos, hogy jó ötlet lenne, kicsit más fajta zenéket hallgat, és nem szeretném, hogy valamelyikőtöket megbántsa. – próbálok ésszerűen érvelni a hatás kedvéért.

- Mi lenne ha holnap Emivel lennél, utána pedig mi csinálnánk valami közös programot?- kérdezte határozottan hátha tudunk kompromisszumot kötni.

- Rendben van. - öleltem át, végre ismét karjaimba zárhattam annyi hónap után. El sem hiszem, hogy itt van, azt hittem már soha az életbe nem látom. Akárki akármit mond, azért egy báty mindig segít, de most nem volt itt, és ez a hiány szörnyű volt. - Te vagy a legjobb tesó- mondtam, egy mosolyt villantva Calnak. Ő vissza mosolygott rám és úgy éreztem mintha megszűnt volna a világ összes problémája. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de az, amikor végre megkapod azt, amit hónapok óta vártál, az felülmúl mindent. Amikor érzed a bőre melegét, amikor érzed a gondoskodását, érzed, hogy ő soha nem fog ott hagyni, egyszerűen örülsz csak a puszta jelenlétének is. A mai napig emlékszem arra, amikor Calék hozzánk költöztek az apukájával. Eleinte utáltam, és semmiképp se akartam, hogy velünk lakjon, ezért mindenféle gyerekes csínnyel próbáltam megfúrni anyáék kapcsolatát. Valamennyire még sikerült is, sokat veszekedtek, a vita tárgya általában a csínyeim voltak. De nem csak otthon, hanem az iskolában is ugyanúgy viselkedtem: az osztálytársaimnak keresztbe tettem, és soha nem tanultam meg semmit sem. Aztán egyik napról a másikra, Cal leült mellém, és együtt tanultunk. Őt nem zavarta, hogy keresztbe tettem neki, hogy miattam kellett lemondania a programjait. Nem érdekelte az sem, hogy miattam nem volt magán élete. Éreztette velem, hogy szeret, hogy elfogad feltételek nélkül. Majd idővel nem kellett megfúrnom a programjait, mert velem csinált programokat, a suliban is jól viselkedtem, és Cal is segített a tanulásban, egyszóval helyrejött a világ rendje.