21. rész

Sziasztok, igen én is tudom, hogy folyamatosan kések, és azt is tudom, hogy ez így nincsen rendben, de tényleg csak egy kis kitartást kérek tőletek. Már egy hónapja itt vagyok én is Visegrádon, most voltam otthon 4 napra, úgy hogy megint csak itt vagyok, ahol egész végig. A napom kicsit fárasztó szokott lenni azért is nem írok részeket olyan sűrűn, de nagyon igyekszek. Szeretném most már minél hamarabb befejezni, és már csak 4 rész van hátra összesen, úgy hogy azt még most a héten tervezem felrakni :D .

- Ugye nem gondoltad te sem komolyan, hogy nem teszem meg. – motyogta, mire én csak belekapaszkodtam nyakába, és visszakulcsoltam lábaimat derekára.
- Becsukod a szád vagy betapasszam az enyémmel? – kérdeztem tőle poénosan, mire egy forró csókban részesített.
- Tudod mennyire vártam már erre?- kérdezi homlokomnak támasztva a fejét. Ezt még ő kérdezi, hogy meddig várt erre, akkor én mit mondjak. Annyit sírtam, és annyit szenvedtem miatta, és most itt vagyok előtte és érzem, hogy az enyém. Atya ég, hogyan fogom tudni őt itt hagyni.
- Nem számít meddig vártunk egymásra a lényeg, hogy most itt vagy velem. – mondtam meghatódva, mire egy csókot kaptam jutalmul.
- Mi lenne ha elmennénk valahova csak mi ketten, ahol nem kell majd hallgatnunk a többieket? – próbált meggyőzni. Nem tudom mit kellene szólnom az egészhez. Természetesen ahogy el kezdett járni az agyam egyre bizonytalanabb lettem. Ez olyan rossz érzés, azt hittem boldogabb leszek, de nem így van, és egyre több kétség támad fel bennem Luke-val kapcsolatban. Atya ég mit csinálok én még mindig itt, el kell tűnnöm innen, nem maradhatok itt. Nem törődve Luke-val, megfogtam magam kiszálltam a medencéből és felsiettem a szobába. Ahogy elfutottam, még hallottam Luke kiabálását, hogy „mi történt”, de nem igazán foglalkoztam vele, csak tovább siettem. Amint felértem, felvettem egy nadrágot, egy has pólót, és egy klepetust ( hosszított vékony pulcsit), ha este fáznék. Kifele menet felvettem a tornacipőmet, és kirohantam a szobából. Senki sem értette mi történt, így a gyors történések közepette még rá kérdezni se tudtak, hogy mégis mi a fenét csinálok. Próbáltam minél gyorsabban eltűnni a hotelből, de még mindig nem voltam elég gyors ahhoz, hogy elkerüljem Luke-ot. Igyekeztem úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, de ez szinte képtelenség volt.
- Noni, te meg mi a fenét csinálsz? Mégis mi történt?- kérdezi aggódva, de én csak a cipőmet nézegettem.  Még én se tudtam erre a kirohanásomra a választ. – Azt hittem te is ezt akarod, és sajnálom ha tévedtem, nem akartalak megbántani. – lép hozzám közelebb, de ahogy ő tett felém egy lépést, úgy én is elslisszoltam mellette, és egy rohadt szó nélkül elmentem a szállodából. Már egy ideje kint sétálok, és próbálom megfejteni, hogy mégis mi a fenét csináltam. Azt hittem szeretem őt, vagyis még azt hiszem mindig szeretem őt, de akkor miért rémített meg ennyire a közelsége. Ha jól tippelek az utolsó rohadt esélyemet is elbaltázom, mint minden egyes alkalommal, nehogy megtaláljon engem a boldogság. Megnézem az időt, már két órája elmentem a hotelből, és körülbelül 20 nem fogadott hívásom van tőlük. Nem szándékozok még vissza menni, nekem még idő kell ahhoz, hogy megértsem mit is tettem, hogy Luke-nak el tudjam mondani, hogy mennyire szeretem, csak megrémít a dolog. Egy parkhoz érek, az első padra leülök, és énekelni kezdek, nem hangosan csak épp hogy hallani lehessen. Callal ellentétben nekem nincs valami jó hangom, de imádok énekelni. Amikor magam alatt vagyok, akkor pedig még inkább szeretem magból kiadni a fájdalmat, a szomorúságot, vagy éppen azt, hogy valamit jól elcsesztem. Egy két érzelmesebb résznél a könnyeim is ki szoktak csordulni, de hamar eltüntetem nyomait, mert szeretek erős maradni, hogy az emberek ne lássanak gyengének. Amint valaki gyengének lát téged, azt fel tudja ellened használni, és én ezt próbálom megakadályozni, hogy még véletlenül se tudjanak hátba támadni. Jól esett a félhomályban énekelgetni, a sorok csak jöttek maguktól, már vagy egy tucat számot elénekeltem, valamelyik szerelmes szám volt, valamelyik a csalódásról szólt, de énekeltem olyat is ami a boldogság megtalálásáról szólt. Természetesen egy maradt ki, a boldogság elvesztése. Nem kellet sok, hogy az agyam megtalálja azt a számot, amiért a szívem rég áhítozott. Nem kellett sok, hogy egy pillanat alatt nem kis hangerővel el kezdjem énekelni:

For a while we prenteded
That we never had to end it
But we knew we’d have to say goodbye
You were crying at the airport
When they finally closed the plane door
I could barely hold it all in side

Éreztem, ahogy forró könnyeim megindulnak, és utat égetnek arcomon. Szüntelenül folytak tovább, de én nem törődve velük énekeltem, addig míg zokogásba nem törtem ki. Ezt nem hiszem el, megint elrontottam, és nem lesz több esélyem, mert vissza megy az ex barátnőjéhez, aki ezerszer szebb nálam. Megint elbuktam, megint elintéztem magamnak, hogy egyedül maradjak. Lábaimat felhúztam, térdemen támasztottam meg homlokomat és úgy sírtam tovább. Ez az egész olyan nehéz és zavaros, ezt már nem bírom elviselni. Mennyivel könnyebb lenne minden ha nem lennék, ha mindenki azt hiszi eltűntem, egyszer csak bele törődnek abba, hogy többé nem létezem. Mennyivel könnyebb lenne nekem is ha nem élnék, annyi teher esne le vállaimról, amit nem kéne többet cipelnem, olyan jó lenne. Letöröltem könnyeimet, belekotortam táskámba, és elővettem egy pengét. Azt se tudom mikor raktam bele, valószínűleg még régebben kerülhetett oda, amikor még az osztálytársaimmal is rossz volt a viszonyom, és folyton bántottak. Igaz csak szavakkal bántottak, de az épp elég megrázkódtatás volt egy 14 éves gyereknek. Akkoriban minden rossz volt, és most is kezdd minden olyan lenni mint akkor, és én ezt képtelen vagyok még egyszer végig csinálni. Körül néztem, hogy nem jön-e arra valaki, és egy egyszerű mozdulattal megvágtam a kezemet, a fájdalomtól felordítottam és sírni kezdtem. A könnyeim vérző kezemre potyogtak, ami rettenetesen csípte a sebet. Éreztem, hogy a vérveszteség megteszi hatását. A padról felálltam, hogy elinduljak haza, de hirtelen a földre zuhantam, még éreztem ahogy valami meleg folyadék végigfolyik arcomon, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egy hatalmas sikolyt hallok, és két velem egy idős fiatal lány fut oda mellém, valamit beszélnek hozzám, de nem tudok reagálni. Szemeim fájnak, és nehezek, nem szeretném őket lehunyni, de eluralkodik rajtam a fáradtság.

Luke szemszöge
Naomi elfutott, nem tudom hova, egyenlőre annyit tudok, hogy elfutott. Kifutva a medencéből összeszedem a cuccaimat, és úgy indulok utána. Végig egyenesen felfele nézek, hátha valahol utolérem, de nem hogy utolérem, teljesen átöltözve jön velem szemben.
- Noni, te meg mi a fenét csinálsz? Mégis mi történt? – kérdezem aggódva, nem tudom mi játszódhat le a lányban, de igazán elárulhatná nekem is. – Azt hittem te is ezt akarod, és sajnálom ha tévedtem, nem akartalak megbántani. – lépek hozzá közelebb, de ő ezt kihasználva, gyorsan elfut mellettem. Utána akartam menni, de jelenleg teli van a kezem cuccokkal, meg amúgy is Calék biztosan rákérdeztek, hogy hova megy. Felérve azonban mást tapasztaltam, mindenki harci díszben felöltözve vár rám. Mindenki egy személyként kezdett el velem üvölteni, hogy mit csináltam már megint. Basszus nem tudom Naomi mit mondott, de ezt jól elcsesztem, ha így fogadnak.
- Nem csináltam semmi rosszat oké! Nem tudom Naomi mit mondott, és azt sem tudom, hogy hova ment, de nem történt semmi. – mindenki feszülten néz rám, mire Cal lép elém
- Mi az hogy nem tudod hova ment, te komolyan elengedted úgy, hogy nem tudod hova megy?- üvölt velem Cal és én megsemmisülve állok előtte. Tehát senki nem tudja hol van és mindenért engem okolnak, ez egyre jobb lesz.
- Te is tudod milyen kiszámíthatatlan állapotban van, hogy engedhetted el? – kezdett el Mickey is kiabálni velem. Persze amilyen büszke vagyok, nem hagyta az önérzetem azt, hogy engem okoljanak mindenért.
- Ti kiabáltok velem, aztán ti ugyan úgy elengedtétek, ti sem vagytok semmivel se különbek nálam. És hogy tisztában legyetek vele mégis mi történt, megcsókoltam, de nem utasított el, hanem vissza csókolt. – kiabáltam velük én is. Senki se szólt vissza, így én törtem meg a csendet.
- Felöltözök én is, és elmegyünk megkeresni. – Gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy Green day-es pólót, és egy fekete pulcsit. – Párokban fogunk menni, Mickey - Hope-val, Calum – Ashtonnal, én pedig egyedül. Van valamilyen ellenvetés? – tettem fel a kérdést, mire nem kaptam választ. Kiérve a hotelből 3 fele indultunk el. Naomi körülbelül háromnegyed órája ment el, de merre mehetett, előkaptam a telefonomat, és felhívtam, hátha felveszi, de semmi csak kicsöng. Ha bármi baja esik nem tudom mit fogok tenni, ez az egész az én hibám. Ha nem csókolom meg, ha nem nyomulok rá, ha nem ismerem meg, akkor most nem szökött volna el. Mi van ha már rég a reptéren van és várja a repülőt, hogy itt hagyjon minket. De mi oka lehetett rá, hogy így elszaladt, én ezt nem értem, az egyik pillanatban még megcsókol, utána meg elszalad. A környező utcákat már körbe jártam, de sehol se akadtam a nyomára. Gyorsan oda telefonáltam Calhoz, aki azonnal felvette.
- Szia haver, na megtaláltátok?
- Nem, semmi nyoma, de még tippem sincsen. Az előbb beszéltem Mickey-val, de ő se tud róla semmit. – mondta Cal egy lélegzettel. Lehetett érezni hangján az idegességet, most biztos nem lennék ott mellette.
- Én az előbb próbáltam hívni, de nem vette fel a telefont. – adtam tudtára, a további próbálkozásaimat.
- Ja, mi is hívtuk, de nem jártunk mi se sok sikerrel.
- Majd hívlak ha találtam valamit.
- Oké, helló! – köszöntem el tőle, és a zsebem mélyére süllyesztettem a telefonomat.
Tovább sétáltam, már lassan a belvárosnál jártam, de sehol sem volt. Benéztem egy két étterembe, pár üzletbe, de nem találtam rá. Már kezdd marhára aggasztani az eltűnése. Olyan mintha itt lenne valahol a közelben, mégse találom sehol se. Hosszas keresésé után egy hatalmas parkot pillantok meg, egy próbát megér alapon bementem hátha rá akadok. Leülök egy padra, és gondolkodni kezdek, hogy hol ronthattam el. Telefonomat előhalászom a zsebemből, Naomi közel 2 órája tűnt el, és még senki se hívott, hogy megtalálták volna. Csak nem szívatnak meg, hogy nem hívnak fel, minden esetre én tovább keresem. Nagyjából fél órája bolyongok a parkban, és egyszer oda futottam egy lányhoz, hogy mit képzel magáról, de mikor megfordult, kicsit se hasonlított Nonira. Igaz nem haragudott, és még a telefonszámát is megadta, de most nem az a lényeg, hogy mit csinálnak ezek a „nem mondok csúnyát”. Már elhagyott minden reményem, és próbálom megtalálni a kiutat, de szerencsémre még azt se találom. A távolból egy sikoltás hallatszódott, én automatikusan a hang irányába futottam. Nem hallottam többször a hangot, így amerre elindultam arra futottam tovább. Hirtelen megcsillant a remény lángja, hogy Naomi ott lesz, és rátalálok. Nem volt nehéz megtalálni a hangforrást, mert körülbelül 5 ember állt körbe, én is oda furakodtam, hogy megnézzem mi történik, ekkor felbukkant előttem Mickey és Hope is. Hope rögtön elkezdett sírni, mikor meglátta a Földön vérző Naomit. Mickey addig hívta a mentőket, én pedig Calt és Asht. A mentősök szerencsére hamar ide értek, és próbálták minél hamarabb ellátni a sebet. Mi 3-an beültünk a mentőbe, és úgy mentünk be a kórházba. Én egész végig a gépeket néztem amire Naomi volt kötve, figyeltem az életjeleit, de nem mutat sok jót. Az életjelei gyengék, akár mikor meghalhat, de én bízok benne, bízok abban, hogy erős marad. Tudom, hogy mindent túl él, nem lesz semmi baja. Azonban ebben csak én vagyok ilyen biztos, ahogy hallom Mickey hangját, és az elfojtott sírását. Érezni lehet rajta, hogy kitörni készül belőle a sírás, de tartja magát, főleg, hogy éppen Calnak számol be a jelenlegi állapotáról, és arról, hogy melyik kórházba megyünk. Egyedül Hope az akit sírni látok, majd meghallok egy élesen sípoló hangot, és azonnal a műszerekre nézek. Naomi szíve leállt, túl sok vért vesztett. Mind a hárman sírásban törtünk ki, és ez a bűn tudat amit érzek kegyetlen. 

Ne felejtsetek el kommentelni :D