Naomi szemszöge
Két hete hogy elmentek, én meg alig mozdulok ki a szobámból. Anya most is kipaterolt otthonról és megmondta, hogy kicsit legyek emberek társaságában is. Úgy hogy most kint vagyok az utcán, de itt is csak a telefonomat nyomom. Luke-val nem igazán beszélgetünk, nem is baj. Közöttünk mindig minden bonyolult. Őt lefoglalják a rajongók, engem meg a nyári szünet. Én se nézek ki rosszul, az utcán sétálok úgy hogy fel se nézek a telefonomból. Persze ezt a tevékenységemet is megzavarja egy nekem ütköző igen ismerős test. Persze ezek a titokzatos idegenek is mindig olyan személyek, akik nem igazán érdekelnek.
- Szia!- köszönök neki halkan és enyhén flegmán. Most nem igazán hozzá volt kedvem, de már el akartam felejteni mindent.
- Szia, jól vagy?- kérdezi aggódva. Pont jókor jönnek a legjobb twitter értesítések is, miszerint Luke egy képen, valami kurvával smárol. Érzem ahogy görcsbe rándul a gyomrom.
- Nem. – válaszolok egyszerűen. Tudom hogy most nem lehetek gyenge, de olyan nehéz. Könny szökik a szemembe, és meg se birok szólalni. Ryan megölel, nekem pedig kibuggyanik egy könnycsepp a szememből, amit azonnal letörlök, és erőt veszek magamon.
- Nyugi, gyere elmegyünk sétálni és elmondod mi történt oké? – kérdezi, de ezek után nincs szívem nemet mondani, így elengedve őt sétálni indulunk.
- Na mesélj mi történt?- kérdezi kíváncsian, de én csak sétálok mellette. Valahogy nem találom a megfelelő szavakat , nem tudom hogyan kéne elmondanom. Az egész olyan bonyolult, mintha csak én csinálnék elefántot a bolhából. – Tudom, hogy még mindig nem beszéltük meg, de még én magam sem tudom, hogyan tudott minden így elromlani közöttünk. – magyarázott mellettem, de valahogy nem vettem róla tudomást, egyszerűen Luke-on gondolkodtam, hogy a csajt csak megdugja, vagy szereti is, csak felejteni akar, vagy ő az igazi akit annyira keresett. Ryan húzott vissza gondolataimból.
- Te nem is figyelsz rám ugye?- kérdezi, mire nemes egyszerűséggel rávágom hogy nem.
- Tudod te nem kerestél engem, te voltál az aki ott hagyott, még mindig nem fogtad fel? – oktatom ki teljesen jogosan, amire csak meglepődötten néz. Nem érdekel, hogy jelenleg mit gondol rólam, van nélküle is elég problémám.
- Baszod te aludtál azzal a buzival! – kiabált vissza dühösen, mire felkaptam a vizet, s teljes erőmből pofon vágtam, majd hátat fordítva neki leléptem volna, ha nem ránt vissza a kezemnél fogva.
- Te nem is rám haragszol. – mondta. Teljesen nyugodt, mély, dörmögős hangja van, mintha az előbb semmi se történt volna. Még mindig nem engedte el a kezemet, ujjai erősen fonódtak vékony csuklóm köré, ám egyáltalán nem fájt szorítása. Sosem szerettem, ha visszafogtak, így az első alkalommal kitéptem a karom a tenyeréből.
- Rád is. Jelenleg mindenkire haragszok. – duzzogtam tovább, mire elmosolyodott. Atya ég az a mosoly. Próbálom nem bámulni, de olyan rég láttam kedves mosolyát, amit oly sokszor mutatott meg mikor rossz kedvem volt. Szedd össze magad, a végén még nyeregbe fogja érezni magát, és elfelejti, hogy megbántott. Le nézek cipőmre hátha ott valami érdekesebb van, de csalódnom kellett, így inkább az előttem elterülő tájra koncentrálok. Hosszú percek után megint megszólal.
- Mivel bántott meg ennyire?- kérdezi érdeklődve, hátha megtudja mitől vagyok ilyen nyomott. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi bánt ennyire, de jól esett, hogy foglalkozott velem.
- Nem tudom, és ez az egész bonyolult, mintha csak én képzeltem volna be, hogy kettőnk között lehet valami. Mindig ott volt nekem, átölelt, megvigasztalt ha szomorú voltam. Tényleg azt hittem, hogy ezúttal rátaláltam, de nem. Azt mondta, hogy szeret, de nem akar megbántani, és nem veszi észre, hogy ezzel bánt meg. Most pedig twitterre rakott ki egy képet, ahol egy kurvával smárol. – nem kellett több nekem se, rögtön eltört a gyertya, és itatni kezdtem az egereket. A vállam rázkódott, kezeimet arcom elé emeltem, hogy a mellettem sétáló fiú ne lássa az összetört tekintetem. Ő erre a vállamat átkarolva elemelte előlem az ebben a pillanatban szinte pajzsnak számító végtagjaimat, s hüvelykujjával letörölt pár sós cseppet, de közel sem az összest. Jól esik Ryan törődése, jól esik, hogy mellettem van.
- Nyugi, ne sírjál. – suttogja fülembe. – Figyelj, ha neki nem kellesz, akkor az ő baja, de te mutasd meg neki, hogy nem ér annyit. – nyugtatott, és akár hiszitek, akár nem, segített. Igaza volt, gyorsan letöröltem könnyeimet, és bár kicsit keserűen, de rámosolyogtam. Luke nem ér annyit, ha nem vesz észre akkor így járt. Nem én vesztettem el őt, hanem ő vesztett el engem. Nem fogok olyan után futni, akinek nem kellek, s akinek talán soha nem is kelletem.
- Igazad van, sokkal jobbat érdemlek, mint ő. – felpattanok ülő helyzetemből, megölelem Ryant és haza sietek. Gyorsan berontok a szobába, és bekapcsolom a gépet,majd megnyitom a skype-ot, s Calt hívom. Kicseng...még mindig kicseng... nem veszi fel. Fel sem tűnik, hogy a neve melletti kis kör nem zöld, vagyis nincs a gépnél. Nem probléma, legalább is nekem nem. Előkapom telefonomat és már hívom is Calt. Első csengésre fel is veszi.
- Mi olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán hívsz? – kérdezi fáradt hangon. Bennem csak ekkor tudatosul, hogy az idő eltolódás miatt ott már másnap hajnal van. Upsz.
- Bocsi, elfelejtettem. Csak azért hívtalak mert hiányzol, de nagyon. – hangsúlyoztam ki a nagyon szót. Persze, mintha a falnak mondtam volna, csak automatikusan mondta a megszokott szöveget, amit a nagyinak is mindig mond. – Hogy vagytok? Mickey is ott van?- kérdezem izgatottan, már rég nem beszéltem velük. Akárhányszor hívtak valamivel lepasszoltam őket anyának. Anya persze minden egyes alkalommal elújságolta nekik, hogy mennyire magamba fordultam. Lehet, hogy igazuk van, de ez az én dolgom, és semmi közük hozzá.
- Várj te azt mondtad hiányzom?- kérdezte meglepve, telefonon keresztül hallottam ahogy elmosolyodik. Már nem akartam mást, csak hogy újra láthassam. – Tudod, anyával sokat beszélgettünk, és mivel nyár van, és az orvosok azt mondták, hogy stabil az állapotod, eljöhetsz 2 hétre. És, hogy legyen, aki vigyáz rád, ha éppen koncerten, interjún vagy fotózáson vagyunk, hozhatsz magaddal valakit. – szívem kihagyott egy ütemet, azt hiszem meghaltam és a mennyországban vagyok. Ilyen nincs, ez biztos lehetetlen, végre valami jó történik velem is. Persze ezt is el kell rontani valamivel, és mint mindig, a hangulatomat most is Luke cseszi el, mégpedig azzal, hogy kikapja testvérem kezéből a telefont, akinek hallom a háttérből a hangját; cifrán káromkodik, de azt nem tudom ki venni, hogy kit – vagy mit – szid, mivel a banda szőkéje megszólal.
- Naomi? – kérdezi bizonytalanul, és már nyomnám is ki a hívást, ő azonban előbb cselekszik, s egy gyors nyelés után kinyögi, azt, amit azt hittem, sosem fogok tőle hallani: - Hiányzol.
Ne felejtsetek el kommentelni :)
Két hete hogy elmentek, én meg alig mozdulok ki a szobámból. Anya most is kipaterolt otthonról és megmondta, hogy kicsit legyek emberek társaságában is. Úgy hogy most kint vagyok az utcán, de itt is csak a telefonomat nyomom. Luke-val nem igazán beszélgetünk, nem is baj. Közöttünk mindig minden bonyolult. Őt lefoglalják a rajongók, engem meg a nyári szünet. Én se nézek ki rosszul, az utcán sétálok úgy hogy fel se nézek a telefonomból. Persze ezt a tevékenységemet is megzavarja egy nekem ütköző igen ismerős test. Persze ezek a titokzatos idegenek is mindig olyan személyek, akik nem igazán érdekelnek.
- Szia!- köszönök neki halkan és enyhén flegmán. Most nem igazán hozzá volt kedvem, de már el akartam felejteni mindent.
- Szia, jól vagy?- kérdezi aggódva. Pont jókor jönnek a legjobb twitter értesítések is, miszerint Luke egy képen, valami kurvával smárol. Érzem ahogy görcsbe rándul a gyomrom.
- Nem. – válaszolok egyszerűen. Tudom hogy most nem lehetek gyenge, de olyan nehéz. Könny szökik a szemembe, és meg se birok szólalni. Ryan megölel, nekem pedig kibuggyanik egy könnycsepp a szememből, amit azonnal letörlök, és erőt veszek magamon.
- Nyugi, gyere elmegyünk sétálni és elmondod mi történt oké? – kérdezi, de ezek után nincs szívem nemet mondani, így elengedve őt sétálni indulunk.
- Na mesélj mi történt?- kérdezi kíváncsian, de én csak sétálok mellette. Valahogy nem találom a megfelelő szavakat , nem tudom hogyan kéne elmondanom. Az egész olyan bonyolult, mintha csak én csinálnék elefántot a bolhából. – Tudom, hogy még mindig nem beszéltük meg, de még én magam sem tudom, hogyan tudott minden így elromlani közöttünk. – magyarázott mellettem, de valahogy nem vettem róla tudomást, egyszerűen Luke-on gondolkodtam, hogy a csajt csak megdugja, vagy szereti is, csak felejteni akar, vagy ő az igazi akit annyira keresett. Ryan húzott vissza gondolataimból.
- Te nem is figyelsz rám ugye?- kérdezi, mire nemes egyszerűséggel rávágom hogy nem.
- Tudod te nem kerestél engem, te voltál az aki ott hagyott, még mindig nem fogtad fel? – oktatom ki teljesen jogosan, amire csak meglepődötten néz. Nem érdekel, hogy jelenleg mit gondol rólam, van nélküle is elég problémám.
- Baszod te aludtál azzal a buzival! – kiabált vissza dühösen, mire felkaptam a vizet, s teljes erőmből pofon vágtam, majd hátat fordítva neki leléptem volna, ha nem ránt vissza a kezemnél fogva.
- Te nem is rám haragszol. – mondta. Teljesen nyugodt, mély, dörmögős hangja van, mintha az előbb semmi se történt volna. Még mindig nem engedte el a kezemet, ujjai erősen fonódtak vékony csuklóm köré, ám egyáltalán nem fájt szorítása. Sosem szerettem, ha visszafogtak, így az első alkalommal kitéptem a karom a tenyeréből.
- Rád is. Jelenleg mindenkire haragszok. – duzzogtam tovább, mire elmosolyodott. Atya ég az a mosoly. Próbálom nem bámulni, de olyan rég láttam kedves mosolyát, amit oly sokszor mutatott meg mikor rossz kedvem volt. Szedd össze magad, a végén még nyeregbe fogja érezni magát, és elfelejti, hogy megbántott. Le nézek cipőmre hátha ott valami érdekesebb van, de csalódnom kellett, így inkább az előttem elterülő tájra koncentrálok. Hosszú percek után megint megszólal.
- Mivel bántott meg ennyire?- kérdezi érdeklődve, hátha megtudja mitől vagyok ilyen nyomott. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi bánt ennyire, de jól esett, hogy foglalkozott velem.
- Nem tudom, és ez az egész bonyolult, mintha csak én képzeltem volna be, hogy kettőnk között lehet valami. Mindig ott volt nekem, átölelt, megvigasztalt ha szomorú voltam. Tényleg azt hittem, hogy ezúttal rátaláltam, de nem. Azt mondta, hogy szeret, de nem akar megbántani, és nem veszi észre, hogy ezzel bánt meg. Most pedig twitterre rakott ki egy képet, ahol egy kurvával smárol. – nem kellett több nekem se, rögtön eltört a gyertya, és itatni kezdtem az egereket. A vállam rázkódott, kezeimet arcom elé emeltem, hogy a mellettem sétáló fiú ne lássa az összetört tekintetem. Ő erre a vállamat átkarolva elemelte előlem az ebben a pillanatban szinte pajzsnak számító végtagjaimat, s hüvelykujjával letörölt pár sós cseppet, de közel sem az összest. Jól esik Ryan törődése, jól esik, hogy mellettem van.
- Nyugi, ne sírjál. – suttogja fülembe. – Figyelj, ha neki nem kellesz, akkor az ő baja, de te mutasd meg neki, hogy nem ér annyit. – nyugtatott, és akár hiszitek, akár nem, segített. Igaza volt, gyorsan letöröltem könnyeimet, és bár kicsit keserűen, de rámosolyogtam. Luke nem ér annyit, ha nem vesz észre akkor így járt. Nem én vesztettem el őt, hanem ő vesztett el engem. Nem fogok olyan után futni, akinek nem kellek, s akinek talán soha nem is kelletem.
- Igazad van, sokkal jobbat érdemlek, mint ő. – felpattanok ülő helyzetemből, megölelem Ryant és haza sietek. Gyorsan berontok a szobába, és bekapcsolom a gépet,majd megnyitom a skype-ot, s Calt hívom. Kicseng...még mindig kicseng... nem veszi fel. Fel sem tűnik, hogy a neve melletti kis kör nem zöld, vagyis nincs a gépnél. Nem probléma, legalább is nekem nem. Előkapom telefonomat és már hívom is Calt. Első csengésre fel is veszi.
- Mi olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán hívsz? – kérdezi fáradt hangon. Bennem csak ekkor tudatosul, hogy az idő eltolódás miatt ott már másnap hajnal van. Upsz.
- Bocsi, elfelejtettem. Csak azért hívtalak mert hiányzol, de nagyon. – hangsúlyoztam ki a nagyon szót. Persze, mintha a falnak mondtam volna, csak automatikusan mondta a megszokott szöveget, amit a nagyinak is mindig mond. – Hogy vagytok? Mickey is ott van?- kérdezem izgatottan, már rég nem beszéltem velük. Akárhányszor hívtak valamivel lepasszoltam őket anyának. Anya persze minden egyes alkalommal elújságolta nekik, hogy mennyire magamba fordultam. Lehet, hogy igazuk van, de ez az én dolgom, és semmi közük hozzá.
- Várj te azt mondtad hiányzom?- kérdezte meglepve, telefonon keresztül hallottam ahogy elmosolyodik. Már nem akartam mást, csak hogy újra láthassam. – Tudod, anyával sokat beszélgettünk, és mivel nyár van, és az orvosok azt mondták, hogy stabil az állapotod, eljöhetsz 2 hétre. És, hogy legyen, aki vigyáz rád, ha éppen koncerten, interjún vagy fotózáson vagyunk, hozhatsz magaddal valakit. – szívem kihagyott egy ütemet, azt hiszem meghaltam és a mennyországban vagyok. Ilyen nincs, ez biztos lehetetlen, végre valami jó történik velem is. Persze ezt is el kell rontani valamivel, és mint mindig, a hangulatomat most is Luke cseszi el, mégpedig azzal, hogy kikapja testvérem kezéből a telefont, akinek hallom a háttérből a hangját; cifrán káromkodik, de azt nem tudom ki venni, hogy kit – vagy mit – szid, mivel a banda szőkéje megszólal.
- Naomi? – kérdezi bizonytalanul, és már nyomnám is ki a hívást, ő azonban előbb cselekszik, s egy gyors nyelés után kinyögi, azt, amit azt hittem, sosem fogok tőle hallani: - Hiányzol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése