- Ezt meg hogy érted?- kérdeztem tőle elkomorult arccal.
- Sehogy. – vágta rá, mintha semmi nem történt volna.
- Azt mondtad, hogy ha elmondanád tönkre tennéd ezt a pillanatot. Luke miről beszélsz? – vonom kérdőre az előttem álló fiút.
- Igen, de úgy látszik már sikerült elrontani. – mormogta az orra alatt annyira, hogy én is meghalljam.
- Neked az tökéletes pillanat hogy sírok?- vonom ismét kérdőre hangomat meg emelve.
- Igen szerintem is az a tökéletes pillanat amikor bőgsz!- jelenti ki ironikusan, hangjából kihallatszódott a harag, ahogyan lesajnálóan beszélt velem.
- Tudod mit, haza megyek, eddig senki nem tudott egy nap alatt 2-szer megbőgetni, de neked sikerült, tudok hozzá gratulálni. - mondtam erélyesen mégis egyre halkuló hangon. Nem tudom mi van velem, egyszerűen nem akarok vele lenni. Egyszer rendes és aranyos, máskor meg bunkó paraszt ahogy most is.
- Már bocsánatot kértem!- kiabálta utánam idegesen.
- A bocsánat most már nem segít. Szia! - szerencsémre Luke nem jön utánam, pedig le mertem volna fogadni, hogy utánam jön. Nem merek hátranézni egyszerűen képtelen vagyok rá, de van egy olyan sejtésem, hogy csak ott áll egy helyben, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Hamar hazaértem, már a zuhany alatt álok, és csak úgy száguldanak a gondolatok a fejemben. Körülbelül 10 perc után kiszállok, megtörölközök, magamra csavarok egy törülközőt és kimegyek a nappaliba. Anyáék nincsenek itthon szerencsére, így ki tudom élvezni a nap minden egyes percét.
- Jól áll a kék mondták már?- bókol Luke, mire egy hatalmasat sikoltok ijedtségemben.
- Te meg mit keresel itt?- kérdeztem Luke-ot teljesen lesokkolva. Minek jött ide?
- Ott hagytál én meg utánad jöttem. – csak úgy utánam jött, de mégis mikor, hiszen azt halottam volna ha jön.
- És hogy jöttél be?- teszem fel következő kérdésemet, hátha meg tudok valami érdekeset róla.
- Nyitva hagytad az ajtót. – válaszolta mosolyogva. Valószínűleg érezte,hogy valami érdekesebb válaszra várok, mert szüntelenül mosolygott.
- Luke menj haza. - mondom neki nyúzott hangon. Nincs kedvem vele huzakodni többet.
- Nem. – válaszolta, ami eléggé lesokkolt.
- Miért nem tudsz békén hagyni?- kérdezem tőle enyhén ingerült hangon. Kezdd megint kihozni a sodromból a baromságaival.
- Mert nem, törődj bele. - mondja teljesen nyugodtan. - Ne is próbálj ellene küzdeni, nem fogok elmenni. – mondta továbbra is mosolyogva.
- De nekem holnap suli lesz. – nyavalyogtam, és természetesen a legbénább kifogás jutott először eszembe.
- Majd elviszlek. – hát persze ennél hülyébb nem is lehetnék, mit gondoltam hogy jött ide gyalog? Lassan nekem is elmegy a maradék eszem is.
- Itt akarsz aludni?- tettem fel a bűvös kérdést, amire természetesen a nem lett volna a válasz, de Luke-nak ezt is sikerül megcáfolnia.
- Nem, majd egyedül hagylak- mondja cinikusan- Persze hogy itt alszok.
- Nem vagyok 5 éves nem ez az első alkalom hogy egyedül vagyok itthon- mondom felháborodva. Mi a francért nem tud egyszer az életben békén hagyni.
- Nem baj de ugyan úgy ahogy én is bejöttem más is be tud jönni. – adta tudtomra a legegyértelműbb választ.
- De nyitva volt az ajtó- mondtam már-már kiabálva, de semmit nem használt.
- És az ablak meg üvegből van, amit tök könnyen ki lehet törni. – védte meg magát, amúgy is fáradt vagyok, nem fogok vele vitatkozni.
- Jó nem érdekel, meg van ágyazva Cal ágya aludj ott. – adtam ki az utasítást a szöszinek, amit hidegen hagyva tovább húzta az agyam.
- Miért pont ott? Le merem fogadni hogy a te ágyad sokkal kényelmesebb- mondta, egy huncut vigyorral a szája sarkában.
- De ott én alszok. – nem mintha nem francia ágyam lenne, de erről nem kell tudnia.
- Semmi gond, majd alszok veled. – incselkedett tovább, de semmit nem ér el vele, csak tovább idegesít.
- Kizárt dolog. - adtam tudtára a lehető legegyértelműbben.
- Miért?- kérdezi miközben előveszi kis kutya tekintetét. Egyszer még biztos a sírba visz a hülyeségeivel.
- Mert van barátom azért. – válaszoltam neki, de mintha a falnak beszélnék.
- És? Én nem mondom el neki. – kezdett el esküdözni, de nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját.
- Luke ne idegesíts menj aludj Cal ágyába, holnap 6:50-kor keltelek oké? – a kérdést csak udvariasság képpen használtam a jelen helyzetben.
- Rendben- jött a válasz szomorú hangon. Na végre hogy leszállt rólam. Én is bevonultam a szobámba, felöltöztem, befeküdtem a puha ágyamba, és szép lassan álomba merültem. Az éjszaka közepén sikoltásra ébredek, ami pár másodperc múlva leesik hogy tőlem jött, megtörlöm könnyes szememet, mire Luke tépi fel a szobám ajtaját. Bevillant rémálmaim összes képe, megint mint az elmúlt időben mindig. Nem telik el úgy éjszaka, hogy ne lenne rémálmom.
- Jól vagy- kérdezi aggódva Luke.
- Persze csak rosszat álmodtam. – kezemmel még mindig a könnyimet törölgettem. Luke leguggolt mellém és letörölte maradék könnycseppjeimet.
- Itt maradjak?- kérdezi rekedtes fáradt hangon. - Csak ameddig elalszol.
- Komolyan itt maradsz? – néztem rá megkönnyebbülten. Nem vagyok hozzászokva ehhez a gondoskodáshoz. Általában anyáék nem kelnek fel rám, Cal pedig sosincs itthon, így nem is tud a rémálmaimról.
- Persze, amikor elalszol akkor meg vissza megyek. – hihetetlen, hogy a mai nap után, még képes így törődni velem.
- Oké- mosolygok megütögetem mellettem az ágyat mire Luke elindult majd leült mellém. - Nem lesz kényelmetlen így?- kérdeztem tőle. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat mellette, mint bármikor máskor.
- Nem hiszem. – tette nyilvánvalóvá. Nem esik le neki, hogy arra célzok feküdjön le mellém.
- Ha már itt szobrozol mellettem akkor feküdj el nyugodtan. - mondom, majd szép lassan ismét álomba merülök, de most Luke mellkasának támaszkodva. Reggel van, csörög a telefonom, az a szar ébresztő az, kikapcsolom majd szép lassan felülök az ágyon és meglátom a mellettem szundikáló fiút. Biztos elaludt, és nem ment vissza.
- Luke kelj fel! - bököm oldalba. – Luke! - bökdösöm tovább a hasát, de semmit nem reagált erre sem.
- Ahw...- nyög egyet- Hagyj aludni!- parancsol rám nyavalyogva.
- El kell vinned suliba. - cirógatom meg hasa alját körmöm hegyével.
- Ilyet nem játszunk. – jelentette ki még mindig csukott szemmel.
- Milyet?- kérdezek vissza mintha nem tudnám miről beszél és folytatom hasának simogatását.
- A helyedben nem tettem volna. - hirtelen felém kerekedik, lefogja kezeimet, ezáltal elég érdekes pózt vettünk fel. - Megnémultunk vagy most már nem is olyan jó szórakozás?- kérdezi sexi rekedtes hangján.
- Engedj el és készülődjünk. - motyogtam nevetve, majd kinyújtottam rá a nyelvem.
- Nem úszod meg ilyen könnyen, a tetteidért vállalnod kell a felelősséget. - mondja majd beleharap alsó ajkába. Én megrázom a fejem és ismét kinyújtom rá a nyelvem. – Ha nem húzod vissza leharapom.
- Luke van barátom, még mindig. - mondom majd képen röhögöm
- Ez most hogy jött ide?- kérdezi értetlenkedve. Érzem, ahogy a fejem egyre vörösebb lesz. Tudja miről beszélek, pontosan tudja.
- Imádsz kínos helyzetekbe hozni. - jelentem ki mosolyogva.
- Én soha. Nincs meleged?- céloz paradicsom színű fejemre.
- Nem nincs melegem és légyszi hagyjál békén. Amúgy is állj neki készülődni, mert el fogok késni suliból. – utasítottam rendre, mire sikerült leszállnia rólam.
- Ne feledd, hogy bűnhődni fogsz. – mondja komolyan, de én csak nevetek rajta. Nagyon félek tőle, mégis mit tudna velem csinálni Lukas. – Ne nevess ki. – szól rám.
- Kimennél?- kérdezem tőle, még mindig nevetve.
- Nem, minek. - játszotta a hülyét.
- Mert át akarok öltözni. – adtam tudtára a terveimet a reggellel kapcsolatban.
- Nyugodtan engem nem zavar. – mondta, megvillantva 1000 wattos mosolyát.
- Nem is téged zavar hanem engem. – szóltam neki, egy fokkal komolyabban.
- Jól van hercegnőm, nyugi. – csak megforgattam a szemem, és kitessékeltem a szobából
- Nem vagyok a hercegnőd. – kiabáltam még utána. Már megint csörög az a szar, mi ilyen fontos hogy reggel 7:10-kor kell felhívni? Ryan az, bár nem tudom hogy neki mi ilyen fontos, azért felveszem a telefont.
- Szia mit szeretnél?- szóltam bele a telefonba idegesen.
- Szia már megint mi a baj?- kérdezi azzal a tipikus megunt hangjával.
- Semmi,csak késésben vagyok, de miért hívtál? – teszem fel a kérdést ami a legjobban foglalkoztat.
- Hogy szóljak 10 perc múlva ott vagyok, ahogy megbeszéltük.
- Hol?- egyáltalán megbeszéltünk valamit.
- Nálatok.
- Nálunk?
- Igen na szia. – meg se várta, hogy elköszönjek és le is tette.
- Szia- mondom meglepődötten
- Luke!- kiabáltam ki a szobából.
- Igen?- kiabál vissza, hallani hangján hogy mosolyog.
- Bújj el! – kiabáltam ki, mire egy pillanat alatt előttem termett.
- Mi? – teszi fel kérdését, de nem tartott sokáig, hogy megint kicsit erélyesebben rászóljak.
- Bújj már el! – de hiába mondtam, még mindig értetlenül állt, és egy tapodtat sem mozdult.
- Mégis minek? – kérdez megint vissza, már kezdd az agyamra menni.
- Mert jön Ryan és nem akarom hallgatni a hülyeségét. – nem vagyok valami jó barátnő, ha így vélekedek róla.
- Nem fogok elbújni- tiltakozik tovább. Miért nem lehet megérteni, hogy ez nekem fontos lenne?
- Légyszi- könyörgök neki tovább, hátha megenyhül a szíve.
- Nem, legalább megismerem a "barátodat"- macska körmözik a levegőbe, vitatkozásunkat az ajtó kopogtatása zavarta meg.
- Gyere be! – kiabálok ki a szobából. - Szia Ryan. - köszönök neki mikor ki érek az előbb említett helyiségből. - Szia,- oda jön, megölel. Abban a pillanatban kijön a szobámból Luke is.
- Ő meg ki?- kérdi Ryan, és szúrós tekintettel néz Luke-ra.
- Ő itt Luke. Luke ő Ryan. – mondtam félve, hangom megremegett, ami érezhető is volt, mivel a két fiú aggódó pillantásait tudhattam magaménak. Jobbnak láttam megemberelnem magamat, mielőtt még valamit elbaltázok.
- Hello, örülök hogy megismerhetlek- nyújt kezet Luke, de Ryan ezt nem igazán fogadja el.
- Mit keres itt?- kérdi Ryan kicsit sem kedvesen.
- Itt maradt este. – suttogtam a szavakat, egyszerűen szégyelltem magamat, hiába nem történt semmi, mégis rosszul éreztem magam a dolgok miatt.
- És mit keresett a szobádba? – kérdezi megint, mire elakadt a lélegzetem, és csak pár perc csend után találtam meg ismét a hangomat.
- Az egy hosszú sztori- válaszolok, próbálom poénosra venni a figurát, de valahogy Ryan nem igazán találta benne a humort.
- Csak rosszat álmodott..- kezdett bele Luke de nem hagytam hogy befejezze. A végén még kinyögi, hogy együtt aludtunk, így kezembe vettem az irányítást.
- És bejött hozzám, megkértem hogy maradjon ott és elaludt. Ennyi nem történt semmi különös. - válaszolok kicsit se nyugodt hangnembe, nagyon féltem mi fog történni.
- Tudod mit...- elkezd gondolkodni de nem fejezi be amit mond- Majd megbeszéljük. – látszott rajta a hitetlenség, hogy nem bízik meg bennem, és ez rettentően fájt. Természetesen a büszkeségem nem hagyott nyugodni.
- Mit? Nincs mit megbeszélnünk, semmi nem történt. - mondom fennhangon, nem akartam elfogadni, hogy mást gondolt bele az estébe.
- Azt kéne megbeszélni, hogy ez nem normális, ez nem mehet így tovább. - mondja és nekem megszakad a szívem, csak nem arra akar kilyukadni?
- Te most szakítani szeretnél?- kérdezem tőle ismét suttogva, nem akartam hallani a választ, egyáltalán nem, főleg azért, mert tudom, hogy én rontottam el mindent.
- Ezt ne most beszéljük meg. – ismételte el előző mondatát megint.
- Miért?- tudni akartam a választ, nem hagyott nyugodni.
- Azért mert hivatalosan nem is járunk. – én természetesen értetlenül álltam előtte, és a legésszerűbb választ próbáltam adni neki.
- Azért mert egyikünk sem mondta a másik szemébe, akkor is tudta mindenki, nem kell ehhez kimondani semmit sem.
- Akkor szakítsunk. - jelenti ki ledermedve, és én ugyan így álltam vele szemben.
- Ja, akkor jó. Légy szíves menj el. - mondom lehangolva.
- Majd akkor beszélünk. - mondja Ryan, mire felment bennem a pumpa.
- Menj el! - kiabálok rá, Ryan kiment és én elkezdtem könnyezni.
- Jól vagy - kérdi Luke, és már lépett hozzám közelebb.
- Persze. – hangom nem remegett meg, nem lehetett rajta hallani, hogy sírok, könnyeim mégis szüntelenül folytak. Luke átkarolt, és nyugtatás képpen hátamat simogatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése